Egy szivárványbaba pozitív, karácsonyi, császáros szüléstörténetét Évi küldte be felhívásunkra, mely szép emlékként maradt meg benne, de mégis egy pótolhatatlan űrt hagyott maga után, hogy nem sikerült hüvely úton szülnie. Sokat foglalkozott már szülésélményével, a szülés utáni depresszió sem kerülte el, de most minden erejével a mozaikok helyükre pakolása a cél, mert nyáron VBAC-re készül. Ne siessünk előre, jöjjön az előzmények sora!

Egy veszteséggel mögöttünk...

A mi történetünk 2018 márciusában kezdődött. A szeptemberi esküvőnkre készülődtünk, amikor teljesen váratlanul pozitívat teszteltem. Nagyon boldogok voltunk, hatalmas izgalomban vártuk őt. A 6. héten barnázni kezdtem, de mindent rendben találtak, kaptam progeszteront, még a 7. heti vizsgálaton is volt szívhang a fogadott orvosomnál. Ezért is ért hideg zuhanyként minket, amikor május elején, a 10. héten, egy körömhegynyi barna folt miatt elvégzett vizsgálat alkalmával az orvosom már nem talált szívhangot.

Teljesen összezuhantunk, annyira beleéltük már magunkat az érkezésébe. Az orvosom másnap már be is fektetett, következő nap megműtött, este mehettem haza, lelkileg romokban. Nagyon megviselt minket, hogy visszafordult a kisbabánk, talán soha nem is lehet ezt igazán feldolgozni.

Pár hónapot vártunk, szeptemberben kezdtünk újra próbálkozni, de majd csak 2019. április 22-én, húsvét hétfőn jelent meg a várva várt két csík a teszten. Az orvosom számításai szerint december 24-re, szentestére vártuk a babánkat. Ez történetesen a névnapom is egyben, a nevem jelentés pedig "életet adó", ezért ezt én jelnek, Isteni ígéretnek vettem, hogy most muszáj mindennek rendben lennie, nem történhet újra tragédia. Ennek ellenére persze végig izgultunk minden vizsgálat előtt, de amennyire lehetett, igyekeztem nyugodt és pozitív maradni, hogy a kis picurkánk érezze, minden rendben van itt kint, nagyon várjuk őt.

Decemberi szüléstörténeteinket itt olvashatod, csokorba szedve.

Természetes szülésre készültem

A várandósságom ismét barnázással kezdődött, de szerencsére most minden jól alakult, velünk maradt. A terhességi cukrot leszámítva eseménymentesen teltek a későbbi hónapok, a diétával sikerült kordában tartani az értékeket. Természetes szülésre készültem végig, de igazából csak elméletben, mert annyira nem mélyültem el a témában, nem olvastam utána, a császármetszésnek persze még annyira sem. Azt hittem, minden megy majd magától és bíztam az egészségügyi dolgozókban. Ezt utólag már biztosan másképp csinálnám. Ami viszont a legjobb döntés volt, hogy részt vettem egy kétalkalmas szoptatási tanácsadáson, ezt kötelezővé tenném minden kismamának.

Az orvosom már az elején mondta, hogy karácsonykor ő nem lesz, így reménykedtünk, hogy hamarabb érkezik kisfiúnk. Ő azonban nagyon jól érezte magát odabenn, még csak egy jóslófájás sem jelentkezett. December 23-án nem lett jó a CTG-m, ezért befektettek, az orvosom elköszönt, az ügyeletes orvosra bízott azzal, hogy bár természetesszülés-párti, de a cukor miatt max. december 26-ig tudnak várni, illetve, ha továbbra is teljesen zárt lesz a méhszáj, akkor császármetszés következik. Nagyon szomorú lettem, mert végig csak természetes szülésre készültem, mindenképp szerettem volna megpróbálni.

December 24-én délután épp meglátogatott a férjem a szüleivel, amikor szóltak, hogy a reggeli CTG sem lett jó, meg kell ismételni. Az ismétlésre azt mondta az ügyeletes doktornő, hogy nem lett jobb, de majd holnap meglátjuk. Ez nem igazán nyugtatott meg minket. Elmondtuk neki, hogy már elveszítettünk egy babát, nem szeretnénk ezt újra átélni itt a 40. héten, de természetesen bízunk a szakértelmében, akkor várjunk még egy napot. Ezt követően azonban a doktornő egyeztetett az ügyeletes főorvossal, aki látva a CTG-eredményt és hogy cukros vagyok, azt mondta, nem várnak tovább, irány a műtő. Nagyon meglepődtünk, de persze örültünk, hogy végre találkozhatunk a kisfiúnkkal.

Utólag már talán sok mindent másképp csinálnék, de felkészületlen voltam, aggódtam és ott, akkor, abban a pillanatban nekünk csak egyetlen dolog számított, hogy egészséges legyen a babánk.

Karácsonyi hangulat a műtőben, emberséges dolgozók

Nagy vonalakban tudtam, hogy mi fog történni, illetve volt már pár műtétem, így annyira nem volt idegen az egész, nem féltem. Tudtam, hogy a kórház a császármetszésnél is viszonylag baba-mama barát és a férjem is végig velem lehetett, ami megnyugtatott. Az altatós orvos vérprofi volt és hihetetlenül rendes. Az érzéstelenítő szúrásától féltem egyedül, de olyan aranykeze volt, hogy meg sem éreztem. A férjem egy kis ablakon keresztül nézhette a műtétet, így végig szemkontaktusban voltunk.

December 24-e volt, 16 óra. Mások valószínűleg épp az ünnepi asztalhoz ültek otthon a karácsonyfa meghitt fényénél, mi pedig életünk legnagyobb csodáját készültünk megélni egy kórházi műtőasztal lámpájánál. Én mégis azt éreztem, mi vagyunk a legáldottabbak abban a pillanatban.

A műtőben karácsonyi zene szólt, mindenki mosolygott, szuper volt a hangulat. A kollégái nem kis bánatára az altatós orvos már sokadjára hallgatta meg aznap a Last Christmas című számot, de kedvesen megkérdezte, hogy én mit szeretnék meghallgatni. Az All I want for Christmas is You című dalt kértem. Végig a kisfiamra gondoltam, én tényleg csak őt akartam már karácsonyra, hogy itt legyen velünk, egészségesen.

A műtét nagyon gyors volt, alig kezdték el, már hallottam is felsírni. Felemelték pár másodpercre a paraván mögül - sokkal szebb volt, mint ahogy képzeltem. Kipillantottam a férjemre, láttam a leírhatatlan boldogságot és a megkönnyebbülést az arcán. Aztán babánkat elvitték kicsit megtörölgetni, meg bebugyolálni, az apukája is mehetett vele és még a köldökzsinórt is méretre vághatta. Aztán gyorsan visszahozták a kis manót a műtőbe, odatartották az arcomhoz, hogy megismerkedhessünk.

Megpuszilgattam, olyan kis puha volt! Azt mondtam neki: „Szia, én vagyok az Anyukád, Isten hozott.”

Az altatóorvos gyorsan elkérte a férjem telefonját és készített pár képet erről a pillanatról, amiért örökké hálás leszek neki.

Amíg engem összevarrtak, addig a kisfiúnk az apukája mellkasán pihenhetett, így az első bőrkontaktus is megvolt. Azóta is imádják egymást. Nem sokkal később engem is bevittek hozzájuk, és onnantól hármasban tölthettük az aranyórát. Azonnal megpróbálkoztunk a szoptatással, és bár nem volt tökéletes háton fekve, de az első pár fontos cseppet megkapta. Amikor áttoltak minket az osztályra, a kint várakozó nagyszülők is vethettek egy pillantást az unokájukra. A férjem az őrzőbe behozhatta a cuccaimat, aztán a nagyszülőkkel hazamentek ünnepelni, karácsonyozni.

Körülbelül este 11-ig kellett fekve maradnom, de a kérésemre egyszer ez idő alatt is behozták hozzám a picurt. A felállás nem volt kellemes, de a nővér hozott előtte egy kis erőt adó szendvicset és segített lezuhanyozni is, majd átkísért a kórterembe. Azt mondták, első éjszaka bent maradhat a baba a csecsemősöknél, de amint fel tudtam egyedül állni, bementem érte. Sajnos rosszul lettem, levert a víz, szédültem, így jobbnak láttam, ha otthagyom pihenni őt biztonságban. Aludtam pár órát és végül hajnalban vittem be magamhoz, újra cicire tettem, hogy mihamarabb legyen tejem. Nagyon ügyesen szopizott, én is igyekeztem mindent felidézni, amit korábban a szoptatási tanácsadáson hallottam, így hamar belejöttünk.

A kórházi 3 napra nem szívesen emlékszem vissza, mindig történt valami, nagyon keveset lehetett pihenni és túl sok segítséget sem kaptam. Kényelmetlen és magas volt az ágy, bedagadt a lábam, nagyon fájt a sebem, minden megpihenés után kínszenvedés volt felkelni. Egyszer az egyik oxitocin injekció után nem is sikerült, nagyon kiütött, rosszul lettem. Szerencsére a babánk szépen gyarapodott, így 3 nap után hazajöhettünk.

Maga a műtét, az orvosok, a hangulat, az első találkozás a kisfiúnkkal nagyon pozitív, ennek köszönhetően szép szülésélményünk van, és csodálatos karácsonyi emlékünk, amiért hálás vagyok. Azóta még inkább a Szenteste az év legkülönlegesebb napja számunkra. Minden császáros anyukának legalább ilyen pozitív élményt kívánok.

Leülepedett bennem az élmény - kicsit másképp látom

Azóta persze sok mindent átgondoltam és rájöttem, hogy hatalmas űr és hiányérzet maradt bennem, amiért nem sikerült természetes úton világra hozni a kisfiúnkat.

Szülés utáni depresszióval is küzdöttem emiatt és más okokból kifolyólag, de hála a férjemnek és a barátaimnak, sikerült kimászni a gödörből. Sokat foglalkoztam a császármetszésem feldolgozásával, sok minden a helyére került már, de érzem, hogy van még teendőm - most kezdek ismét ezen dolgozni.

Annál is inkább, mert újra egy kis élet fejlődik a szívem alatt, akivel júniusban VBAC-re, császár utáni hüvelyi szülésre készülünk.