Otthonszülésből császármetszés – a két véglet. Egyszerre csodálatos és bizarr emlék, mely során Anna a teljes emberi esendőséget megtapasztalta. A műtét után a kettévágottság érzéséből rendszeres gátizomtorna-gyakorlatokkal sikerült újra kapcsolódnia nőként is önmagához. Azt, hogy „szült”, hónapokig nem tudta kimondani, a sok vajúdás után császármetszéssel született meg kislánya, nem általa – magyarázza.

Lepényleválás miatti, duplakesztyűs császára utáni veszteségéből felállva Brigitta másodszor is kislánnyal lett várandós, aki programcsászárral jött világra, másik kórházban. Tudja, hogy sokan kudarcként élik meg a hasi szülést, számára a hege viszont a reményt szimbolizálja. Szülései miatt átértékelődött az élete: hatalmas pofont kapott, de kitartást, türelmet tanult, s azóta a család az első számára.

Négy gyermekét császárral szülte, a műtéteket – a közben jelentkező sürgősségi helyzetek ellenére is – pozitív emlékként őrzi. Gyógytornászként kifejezetten hegtudatosan él, császáros hegével rendszeresen foglalkozik, s tapasztalatait rendszeresen megosztja a Császárvonal követőivel is. Azt mondja, a manuális hegkezelés teljes repertoárját alkalmazva (a hegmasszázstól az SMR-eszközökig) a heg meghálálja a törődést. Szüléseire hálával gondol vissza.

Szülésindítás, mely császárba torkollott – röviden így foglalható össze a traumaként megélt események sora. Nem véletlen, hogy Panka másodszorra sokkal tudatosabban készült: a maga köré választott segítők személye legalább olyan fontos volt, mint a VBAC-kel (császár utáni hüvelyi szülés) kapcsolatos információk begyűjtése és az előző szülésélmény feldolgozása. Hüvelyi szülése pozitív és csodálatos élményt hozott, hegével pedig megbékélt, hiszen bizonyított: erős, jól tart.

Programozott szüléssel hozta világra mindkét gyermekét, magánkórházban, s a műtét utáni első felállásokat leszámítva pozitív élményként számol be ezekről. Azt mondja, a jó pap holtig tanul: mindegyik babájánál utóbb jött rá, mi mindent lehetett volna még másképp csinálni, hogy a lehető legtöbbet ki lehessen hozni egy császármetszésből. Ha lesz harmadik, TOLAC-ot szeretne (beindult szülés, vajúdás után végzett császár), őt sem hagyja majd, hogy elvigyék tőle, kéri a mellre tételt a műtőben vele is, s a késleltetett köldökzsinór-ellátást.

Egy vidéki kórház – faros szülést támogató – orvosához is elment visszautasított programcsászár-időpontja után, ám a mekóniumos vízelfolyással induló nagy napon úgy döntött, nem kel útra, a közeli kórházba megy be. Habár a tágulás jól haladt, a baba is jól volt, mégis császárra készítették elő, és – megfelelő tájékoztatás híján – csak a műtőben szembesült azzal, hogy altatni fogják, kórelőzményeire hivatkozva. Nagy fájdalma, hogy anyává válásának pillanatát nem élhette meg, s hogy tudatossága ellenére bedarálta a rendszer.

Kanyargós az út, amely egy medikalizált, beavatkozásokkal terhelt hüvelyi szüléstől vezetett két császáron keresztül egy békés, háborítatlan, nem tervezett otthonszülésig. Ez utóbbi hozta el Judit számára az erőt adó élményt, nőisége kiteljesedését. Ez volt az első igazi szülése – mondja, s hozzáteszi, ez az otthonszülés a férjével való kapcsolatát is megerősítette.

Végtelenül rossz emlékű és traumatikus, nagy vérveszteséggel járó hüvelyi szülése után döntött úgy, inkább programcsászárral szeretne szülni. Hasi szülése felülírta, gyógyította az első traumáját, és bárki kérdezi, kiáll döntése mellett: megérte a műtét. Második szülése nem viselte meg annyira – elemzi utóbb a történteket, talán ezért is maradt ereje a szoptatással foglalkozni. Császáros hege számára csak egy sebhely, mely arra emlékezteti, hogy mennyi mindent kibír.

A közös méhlepényen osztozó ikrek és édesanyjuk körül óriási stáb sereglett össze a császáros műtőben születésük napján, de minden komplikáció nélkül zajlott. A heg kicsit csálé lett, mert az „A” baba farfekvéses volt, a „B” baba pedig haránt feküdt, a rekeszizom alá beékelődve, így nagyobb vágást kellett ejteni, hogy hozzáférjenek. A szülés óta az örökre szóló testi változások elfogadása nem kis feladat Kinga számára, de azt mondja, a császáros hege az egyetlen „jó” heg a testén, pozitív szimbólum.

Indított szülés volt, terhességi cukorbetegség miatt, mely után komplikációk sorozata szőtte át az első heteket, hónapokat Katalinéknál: gyulladás, tályog, sérv jött sorban, összefüggésben a császárral, de végül megnyugtatták, nem lesz akadálya a következő baba vállalásának. Saját kálváriája óta még inkább becsüli azokat az anyákat, akik hasi úton hozzák világra a babájukat.

Lilla várandóssága koraszüléssel ért véget. Azt mondja, a teljes tudatlanság és az események felgyorsulása ellenére sem hagyott a műtét rossz nyomot benne. Kérte, hogy a második gyermekét is császárral szülhesse, és ez a műtét mindenben különbözött az elsőtől: felkészültebb volt, és emberként kezelték. Második császárát követően a szülés utáni depresszió mellett volt némi műtéti szövődménye is, az egész szeméremdombja érzéketlenné vált a combja tetejéig, állandó fájdalommal, de megfelelő terapeutával ezen is sikerült úrrá lennie.

Talán mindhárom császármetszése elkerülhető lett volna, ha… Utóbb már okos az ember, de tény, a három fiú születése sorsfordító volt életében, hosszú utat járt be velük, három különböző kórházban, egyre többet készülve a hüvelyi szülésekre. Az utolsó orvosa, aki a VBA3C (három császár utáni hüvelyi szülés) lehetőségével már nem kecsegteti, biztatja egy szép, negyedik császárra, hátha gazdára találna a tartalékolt lánynevük is. Ez azonban már nem jön szóba, sem a teste, sem a lelke nem bír el több nyiszálást a sikertelen VBAC-kísérletek után.

A környezete hatására kezdett el foglalkozni szülésélményével, amit teljesen pozitívan élt meg. A császárát 100%-ig indokolt döntésnek érzi, mégis szeretnék többen meggyőzni az ellenkezőjéről, ami dühíti. Gyermeke születése óta pozitívan torzult a testéhez való viszonya, hasi szülése kapcsán nincs benne „mi lett volna, ha” érzés, sem kétely, sőt hálás az orvostudománynak, hogy képes életet menteni. Ha lesz második gyermekük, VBAC-re készül.

Mielőtt várandós lett, nem volt mintája a szülésre, születésre vonatkozóan – tudati szinten. Úgy fogalmaz, „csak túlesett a dolgon”. Nagyon másként látja már, hogy mi mindenre lett volna lehetősége, ha tudatosabban választ intézményt, orvost és segítőt, és másként vesz részt a folyamatban. Egy női önismereti csoportban szembesült azzal, hogy teste emlékszik is még erre a traumára, és ezt érdemes oldani. Szerinte nem szégyen, ha elismerjük, hogy valami traumatizált minket.

Ugyanabban a kórházban szült kétszer, ugyanazzal az orvossal. Az első császára a másodikhoz képest egy eseménytelen beavatkozás volt, s csak az ismeretlentől való félelem hatotta át a készülődést. Másodszorra placenta increta miatt izgult a kiírt időpontig (a méhlepény beletapadt az előző császár hegébe, és „átette magát” a méhfalon). Második műtéte e súlyos császáros szövődmény miatt kétórás volt, méhét ugyan meg tudták menteni, de több gyermeket nem vállalhat. A hegével békében van.

Néhány év távlatából már tud úgy mesélni koraszüléséről, hogy történetében több a tény, mint az érzelem. Mára a hegére nézve az jut eszébe, hogy kapott egy esélyt, emlékezteti, hogy újjászületett. Rengetegszer újrapörgette már hasi szülésének képkockáit, és rájött, a legfőbb baja nem a császármetszéssel volt, hanem az intézményben tapasztalt bánásmóddal. Úgy véli, ha mindent tisztelettel vennénk körül, akkor lenne idő vajúdni, lehetne szépen szülni (koraszülőként is, császárral is), s a nők hinnének magukban.

Moncsáról a környezetében élő, őt ismerő anyáknak a Terminátor jut az eszébe – a fémfigura, akinek ereje emberfeletti, a kisebb sérülések ugyan roncsolják, de ereje töretlen marad. Háromszor szült császárral. Korábban mindig azt hangoztatta, nem omlott össze ezek miatt, ám ez addig tartott, amíg rá nem jött, hogy az első két műtéte nagy eséllyel indokolatlan volt. Hálás gyermekeiért, saját erejéért és az utolsó, műtős teamért, hogy a gyengéd császárral ki tudták hozni a maximumot a szülésből.

Emma – szívritmuszavara miatt – várandóssága utolsó tizenhárom hetét teljes ágynyugalomban töltötte a terhespatológián, s programcsászárral adott életet gyermekének. A bent töltött idő alatt erősödött benne a bizalom az egészségügyi dolgozók iránt, szülése jó élmény volt, de császárát mégsem nevezi szülésnek. Ezzel a műtéttel egy tetoválása is „ketté lett szeletelve”, mely egy kedves, fiatalon elvesztett barátjának emlékét őrzi. Most, hogy az édesanya újra várandós, izgul, hogy orvosa másodszorra is óvatosan bánjon azzal a felirattal.

Annamária agyi oxigénhiánnyal született, vissza nem fordítható mozgássérült lett, így rettenetesen félt, hogy ugyanez fog történni az ő gyermekével is. Nagy megkönnyebbülés volt számára, amikor kimondták, császára lesz. A műtétje után fellépő rosszullétet (két liternél is több vizelet nem tudott kiürülni katéterén keresztül) leszámítva komplikációmentesen gyógyult. A „szültem” szót kicsit nehezen mondja ki, tudatosítania kellett, hogy ő is megszenvedett a szüléssel.

Az orvos édesanya mindig is természetes szülésre készült, és az utolsó pillanatig remélte, hogy el tudja kerülni a műtétet. A miómák miatt végzett programcsászár után sokáig úgy érezte, erőszakot tettek rajta, máig fájlalja, hogy az aranyórát megtagadták tőlük. Tudja, senkiben nem volt bántó szándék, a rendszer a hibás. A kórházi szeparáció ellenére gyermekét a mai napig szoptatja, így miómái sem nőnek, és a lelke is gyógyul. Hasára a várandósság előtt büszke volt, a hosszanti vágást viszont csúnyának tartja, nem mutogatja.