"Napok óta jönnek a megrázó szüléstörténetek decemberben, így most jó felidézni nekem is a kettő közül a kellemesebbiket. Volt egy császáros szülésem és egy császár utáni hüvelyi is. Sokszor kérdeztek az elmúlt években: 'És, melyik volt a jobb?' Sosem kellett gondolkodnom a válaszon. Ha az lenne a kérdés, melyik szülés után voltam boldogabb, más lenne a válaszom: nem tudnám megmondani. Épp advent van, két gyönyörű lányom az adventi manó tökéletes helyét keresi a lakásban - és persze nem egyeznek a tökéletes helyet illetően... Erre szembejön a felhívásotok, hogy szüléstörténeteket vártok." Olvasónknak, Lillának adjuk át szót.

Császármetszésem és Julcsi lányom által váltam édesanyává, nem is lehettem volna boldogabb. A VBAC és Rozi lányom pedig visszahozta lelkembe a békét. De ne szaladjunk ennyire előre.

Elsőre összejött a tesó

A császárom - bár nem volt tervezett - szerencsére nem volt traumatikus sem. Persze engem is megviselt, hosszú vajúdás után szívhangesés miatt döntöttek emellett. Maga a műtét eseménytelen volt és sokat javított a helyzeten a kórházi dolgozók empatikus viselkedése, hogy így is volt arany (fél)óra és rooming in a lábra állás után.

Lassan, szenvedősen (az első hetekben minden mozdulat, lépés erős fájdalommal járt, kétszer meggondoltam, elinduljak-e valahova az ágyból), de komplikációmentesen gyógyultam a műtétből. A hathetes kontrollon már kérdeztük az orvosomat, mikor jöhetne a tesó. Kicsi korkülönbséget terveztünk mindig is, és örültünk a válasznak. Azt mondta, legalább fél évet várjunk a próbálkozással. Hihetetlen, de gyakorlatilag elsőre sikerült: Julcsi a 7. hónapot töltötte, s már pocakban volt Rozi.

Decemberi, ünnepi szüléstörténeteinket csokorban ide kattintva olvashatod!

Ezzel a várandóssággal sem volt minden tökély, volt polip a méhszájon, ciszta az egyik petefészekben, házfelújítás, költözés, de egyetlen percig se kételkedem abban, hogy megpróbálok VBAC, vagyis császáros előzménnyel hüvelyi úton szülni. A szülésznőmmel személyesen is átbeszéltük a császár eseményeit, majd azt is, hogy mivel segíthetem a VBAC sikerét. Találkoztam dúlával, sokat bújtam a VBAC-et és a természetes szülést támogató csoportokat. Úgy éreztem, felszedtem magamra minden infót, amit csak lehet.

A rövid idő a két szülés között gyakorlatilag determinálta a kórházat, ami bár messze volt, mivel a császárom is ott történt, nem volt nehéz a választás. Már két hónappal a kiírt dátum (december 27.) előtt jöttek a jóslók, amik Julcsinál teljesen kimaradtak. Az utolsó héten minden nap többször, egyre hosszabban jóslóztam, többször is azt hittem, eljött az idő. Orvosom valahogy a terminusom táján ment a karácsonyi szabadságára. Az utolsó héten nekem is megbillent a hitem a VBAC sikerét illetően, a karácsonyi készülődés nehezen ment az óriási pocakkal és már nagyon vártam, hogy beinduljon a szülés. De a szülésznőm visszatérített telefon keresztül is, amiért örökké hálás leszek neki.

Egy VBAC-diadal

Végül 29-én este, 7 óra körül, mikor már megint jóideje jöttek a jóslók, egyszer csak meg kellett kapaszkodnom a konyhapulton. Elégedett örömmel fogadtam, szerettem volna, ha másodszor fájásokkal és nem magzatvíz-csorgással indul a buli. Julcsit letettem aludni, beültem a kádba, ahol gyorsan erősödtek a fájások, és nem is igen volt kényelmes. Kb. 20 perc után, szabálytalan 3-5 percesekkel jöttem ki, majd öltözés közben elfolyt a magzatvíz. Nem folydogált, mint anno, hanem jókora tócsát sikerült a parkettára produkálni. Leültem pihenni, hívtam a szülésznőmet, hogy indulunk, a férjem izgulva, sietve pakolászott, majd elindultunk. Kb. egy óra volt a 110 km a pályán, így, hogy éjjel mentünk, nulla forgalom volt. Örültem, eddig minden úgy alakult, ahogy elképzeltem, juhú!

Éjfél körül értünk be, ahol aztán gyorsan elszállt a sikerérzés, ugyanis hosszas kutakodás után se érte el az ügyeletes orvos a méhszájam… A szülésznőm másnap mesélte, hogy akkor ők nem sok esélyét látták a sikeres VBAC-nek. De nekem ezt egyikük se mutatta /mondta, sőt, az orvos biztatott, hogy mivel már órák óta rendszeres fájásaim vannak, folyik a víz, biztos ki vagyok tágulva valamennyire, majd jön az lejjebb is, megnézi később.

Ketten szültünk aznap este, nyugi volt, rögtön kaptunk szobát, ugyanazt, amelyikben Julcsival vajúdtam, magunkra hagytak. A férjem is kicsit izgult, hogy ha ennyire nincs semmi, vajon meddig tart majd. Aggódott Julcsi miatt, illetve ő nem tudta igazán megérteni a VBAC utáni vágyamat. Ez szerencsére megváltozott, amint ő is átélte.

A fájások kicsit ritkultak a sok történés hatására, de hamar sikerült visszaállni a saját ütememre egy jó kis meditációs hanganyaggal. A következő vizsgálatnál már megvolt a méhszáj, bő 2 ujj. Szóval ezúttal is lassan haladtunk, de mégis mindenki nyugodtabb volt. Aztán eljutottunk 5 körül a kádig, ami nagyon jó volt, és Rozinak is tetszett szerencsére, úgyhogy bent "élvezkedtem", és a tágulás rohamosan megindult a vízben.

Hipp-hopp és egyszercsak a szülésznőm mosolyogva kimondta a mondatot, amit egy VBAC-re készülő hallani szeretne: "ez a baba már csak lent fog kibújni".

Az se érdekelt, hogy ezzel a lendülettel kiszállított a kádból. Mondta, hogy próbáljak meg nyomni. Tolóinger sehol, kb. harmadik nyomásra sikerült váltani. Innentől kezdve többszöri pózváltás, és másfél óra után Rozi minden tolásra lent volt, de mindig visszacsúszott. Szerintem már én is rosszul néztem ki, az orvosok aggódtak az elhúzódó kitolás miatt, bent volt már a két ügyeletes orvos, a főorvos, a szülésznőm és még egy ügyeletes szülésznő is, meg persze a férjem. Éreztem, hogy Rozi izomból tolja a lábával a bordáimat alulról, amitől egyre nehezebben kaptam levegőt. A főorvos nyugodt és kedves volt, mondta, hogy Rozi szívhangja tökéletes, de valamiért nem jut ki, segít neki egy kicsit, így nyomunk még párat, de ha nem jár sikerrel, akkor vákuum kell. Amikor jött a fájás, az orvos a kezével alátámasztott Rozi lábainál, nem könyökkel, hanem a tenyerével. Annyira jó volt, hogy állítólag viccesen is hangzott, ahogy megkönnyebbülten azt mondom "De jó!" Végül innentől talán 3 nyomással és egy vágással később Rozi kinn is volt, egyszercsak a hasamra "dobták".

Nagyon elfáradtunk mindannyian, a gátvarrás jó 40 percig tartott, de ekkor már ő békésen pihegett rajtam, más nem is számított. Hosszú aranyóra után a saját lábamon toltam át a kiskocsiban a gyermekágyra, és egy percre se váltunk el onnantól.

Egy ismerős tanácsára a kórházi napokban próbáltam a lehető legjobban babámra koncentrálni, a nagyobbik kislányom otthon apával a legjobb helyen volt, tudtam, hogy nem igen lesz máskor ilyen, hogy napokig kettesben, csak Rozi és én. Születése másnapján éjfélkor együtt néztük a budapesti tűzijátékot az ablakból, összebújva, békésen.

Végül már az új évben, de Rozi is megérkezett haza, a karácsonyfa alá. Otthon rögtön sokkal mobilabb voltam, vidámabb, erősebb, mint a császár után. A gátsebemnek is több hét kellett, mire kényelmesen tudtam rajta akár csak ülni is, de ez eltörpült a császár utáni fájdalmaimhoz képest.

Az út

Rengeteget tanultam ez alatt a bő négy év alatt a várandósságaim és szüléseim eseményei kapcsán a női testről, a szülés biológiájáról, az ellátási rendszerekről, hierarchiáról, szabályokról és kiskapukról, emberi kapcsolatokról, kommunikációról. És persze legfőképp magamról. Bárcsak első várandósságom alatt a mai tudásomnak csak a fele meglett volna! Alapjaiban más úton indultam volna neki a gyermekvárásnak. Ezt még meg kell tanulnom elengedni.

Éljenek a természetes szüléssel kapcsolatos mozgalmak és csoportok, köszönöm a munkájukat!

Jó lenne ha már korábban eljutnának ezek az infók a nőkhöz, még várandósság előtt, és nem azt sugallnák minden egy első babás kismamának, hogy nincs szükségük informálódásra.

Rozi idén már a 2. születésnapját fogja tűzijátékkal ünnepelni. Közben a manónak is meglett a tökéletes helye, én pedig 3. babánkkal, egy kisfiúval a pocakomban tervezgetem a 2VBAC-emet és az idei karácsonyt.