Vivien szüléstörténete tele van tanulságokkal, utólagos rádöbbenésekkel, s felsejlik mögötte az a komoly munka is, amit a mozaikok összerendezéséért tett, hogy megértse, hogy csinálhatná legközelebb jobban, császáros kimenetel esetén is kevesebb sérüléssel, egyéni felelősségének teljes tudatában. Olvassátok az általa megírt események láncát decemberi sorozatunkban.

Alaposan felkészültem - legalábbis azt hittem

2020. december 3-ra vártam az első gyermekünket. Egy vidéki nagyváros egyetemi kórházában terveztem szülni, mert ez volt a lakhelyünkhöz legközelebbi kórház, és engem megnyugtatott a gondolat, hogy gyorsan beérünk, ha majd szükség lesz rá. Olyan fogadott orvost választottam, akiről az a hír járta, hogy a természetes szülést támogatja.

Így utólag azt gondolom, beleestem a kezdők hibájába: biztosra vettem, hogy természetes úton fogok szülni. A férjemmel részt vettünk szülésfelkészítő tanfolyamon, amit akkor nagyon hasznosnak találtam. Visszagondolva az egész felkészítőn egy szó sem esett a hasi szülésről – talán mégsem volt kellően professzionális az a tanfolyam. Kismamatornákat végeztem, amik felkészítenek a kitolásra, gyakorlatokat tanultam meg videókról, milyen póz enyhíti a fájdalmat vajúdás közben. A gátseb kezeléséről olvasgattam. Tina Moderngoddess várandós kártyáit nézegettem. Ma már tudok rajta nevetni, de annyira kizártam a fejemből a császár legapróbb gondolatát is, hogy a kórházi táskámba kivasalt selyemköntöst tettem el azt gondolva, hogy a kisbabámnak majd jól fog esni a selyem érintése, ahogyan betakarom vele magunkat. Talán mondanom sem kell, de a kórházban töltött idő alatt nem került elő a köntösöm.

A terhességem problémamentes volt, a babám már a 30. héten befordult. Mivel azt olvastam, hogy a szülések mindössze 10%-a kezdődik úgy, hogy elfolyik a magzatvíz, biztosra vettem (újabba hiba), hogy fájásokkal fog indulni. Elképzeltem, ahogy az otthonunkban vajúdom, végzem az enyhítő tornákat, a férjem támogat és az utolsó pillanatban bemegyünk a kórházba, ahol már gyakorlatilag csak kipottyan a baba. Boldogság, örömkönnyek. November 30-án úgy feküdtem le, hogy azt éreztem, mindent elvégeztem, amit akartam, a könyveket kiolvastam, a ház tiszta, innentől már csak lazító gyakorlatokat fogok csinálni. Megnyugvást éreztem, amikor álomra hajtottam a fejem.

Decemberi szüléstörténeteinket itt olvashatod, csokorba szedve.

Nem úgy ment, mint a filmekben

Hajnal 4-kor arra ébredtem, hogy egy nagy nedves tócsában fekszem, csupa víz a ruhám, az ágynemű. A filmekben láttam hasonló jeleneteket: elkiáltottam magam a mellettem alvó férjemnek, hogy elfolyt a magzatvíz! A szülésről a fejemben dédelgetett kép megremeg: erre nem számítottam. Izgatottság, félelem, kimondatlan kérdések. Letusoltam, de nem volt igazán értelme, mert megállás nélkül folyt a magzatvíz. Semmi fájásom nem volt és érdekes módon eszembe sem jutott, hogy ez rossz jel… Akkor már kijárási tilalom volt életben a járvány miatt hajnal 5-ig, így a kórházba menet amiatt is izgultunk, hogy ne állítson meg minket rendőr, mert mielőbb szerettünk volna beérni.

A kórházban megvizsgáltak, a méhszáj 1 cm-re volt nyitva – tehát semennyire. Elfoglaltunk egy szülőszobát, a férjem velem volt. Egy kedves szülésznő fogadott minket, majd egy hasonlóan kedvesre cserélődött a reggeli műszakváltáskor. Az ő javaslatára forróvizes fürdőt vettem többször. A folyosón sétáltam fel-alá (maszkban). Labda nem volt, pedig azt mondták az a szülőszoba felszereltsége. Más eszközre nem is számítottam. Azt mondták túl mosolygós vagyok ahhoz, hogy ebből mostanában baba legyen (= nem voltak még fájásaim).

A protokoll szerint 6 óra elteltével kötik be az oxytocint, így nekem 10 órára időzítették. Azonban a fürdő és a sétáknak hála beindultak a fájásaim, bár elég ritkák és gyengék voltak. Elmondtam a szülésznőnek, hogy nem szeretnék oxytocint kapni (minden beavatkozás visszautasítható - erről itt írunk korábban - szerk.) Azt mondta, tudja, hogy most az anyukák körében rémtörténetek keringenek az oxytocinról, de ez nem ördögtől való, évek óta alkalmazzák a szülészetben. Még mindig vonakodtam, de aztán bedobta a „nagyágyút”: ez hozzásegít a természetes szüléshez. Így aztán 10:30-kor elkezdték adagolni az oxytocint. Az oxytocint egyébként mobil állványról kaptam, de a magzatvíz elfolyás miatt folyamatos CTG- t javasoltak, nehogy leessen a baba szívhangja. Így innentől kezdve végig ágyban feküdtem.

Tudtad-e? Egy nagyon fontos cikkünket ajánljuk arról, hogy az egyes beavatkozások (lánca) miképp vezethet császármetszéshez - itt olvasható szülésznő szakértőnk összefoglalója a témában.

Egyik beavatkozás a másik után

Az orvosom közben megérkezett és 1-2 óránként bejött méhszájat ellenőrizni. Rettentően fájt minden alkalommal. Egy idő után eszembe jutott, hogy nekem senki nem adott kúpot – a szülésfelkészítőn elmondták, hogy kapni fogunk, hogy kiürüljön a szervezetből, aminek ki kell. A szülésznőm szerint annak a szülésznőnek kellett volna adnia, aki az érkezésünkkor fogadott és már késő van hozzá – így annyiban maradt a dolog. Szintén a szülésfelkészítőn elmondták, hogy nem lehet enni a szülőszobán, akkor nem nagyon foglalkoztam a dologgal, mert nem terveztem ott különösebben sok időt tölteni. Így 5 és fél óra elteltével már annál inkább kezdett érdekelni a dolog. Titokban ettem pár falatot a férjem szendvicséből és egy fél banánt is lenyeltem kapkodva. Azon gondolkoztam, hogy miért kell mindezt éhen kibírnom?

Az evés-ivás korlátozása elavult gyakorlat, egy 2021-es, a szülészet-nőgyógyászat országos szakfelügyelő főorvosa, dr. Bálint Balázs által jóváhagyott tájékoztatót ajánljuk elolvasásra minden érintettnek - itt letölthető oldalunkról. A 2019-es szülészeti protokoll pedig ugyanezt erősíti meg - itt tölthető le.

Közben a mellettünk lévő szobákban már 2 szülés is lezajlott. Egyrészt félelmetes volt hallgatni az állatias üvöltéseket, másrészt egyre kétségbeesettebben szerettem volna már én is ott tartani. De a baba nem illeszkedett be a szülőcsatornába, a fájások erősek voltak, de „nem elég hosszúak”, a tágulás pedig 3 cm-nél megállt. Délután fél 1 körül már olyan nagy dózisra emelték az oxytocin, hogy az orvosom azt mondta, ezt már nem bírom elviselni epidurális érzéstelenítő nélkül. Közöltem, hogy de, elbírom viselni, nem kérek EDA-t. Ő annyiban hagyta a dolgot, de a szülésznő megint a lelkemre beszélt és azt mondta: az EDA segít a tágulásban, mert ellazítja a méhszájat. Ez az utolsó esélyem a természetese szülésre, mert a mostani felállás szerint ez császármetszés lesz. Sajnos nem olvastam utána semmi ilyesminek (akkor még), mert eleve úgy gondoltam, hogy nekem ezekre nem lesz szükségem. Így a varázsmondat után (az utolsó esélyem a természetes szülésre), megkaptam az EDA-t. Elsőre sikerült és valóban mindenemet éreztem továbbra is, csak a fájásokat nem. Azt mondták, ha tolófájások jönnek majd, akkor leállítják az EDA-t, hogy azokat érezzem. Újabb óra telt el – semmi változás a méhszájnál. 14:00-kor azt mondta az orvosom, hogy még mindig magasan van a baba, nem csúszik be a szülőcsatornába. Azt javasolja, legyen műtét, ne várjuk meg, amíg leesik a baba szívhangja és sürgősségi császárra kerül sor. A baba egyébként végig teljesen jól volt.

Miért jön szóba az EDA? "Elhúzódó, kifáradásos tágulásnál, amikor az anya már szinte fél minden fájásnál és görcsösen nem tudja elengedni magát - általában beavatkozásoktól terhelt vajúdás esetén - valóban segíthet az EDA a tágulásnál. Ilyenkor azonban, amit itt nyerünk, elveszítjük azzal, hogy elhúzódik miatta a kitolás, az anya nem érzi rendesen a tolófájást, s gyakoribbak a szülésbefejező műtétek" - magyarázza Gyenes Dorottya szülésznő, védőnő.

Emlékszem, ahogy éreztem a csalódottság, félelem, pánik szorítását a torkomban. Összenéztünk a férjemmel. Végig mellettem volt és tudta, hogy mennyire szeretném, hogy természetesen szülessen meg a gyerekünk, hogy mindhárman együtt lehessünk az első perctől kezdve. De nem mertük kockáztatni, hogy a pici rosszul legyen, hogy tényleg leessen a szívhang, vagy bármi baja essen amiatt, mert én ragaszkodom a természetes szüléshez. Hányszor eszembe jutott már azóta az a perc. Mi lett volna, ha… ha várunk, hiszen az első szülések sokáig tartanak, nem? De már 10 órája elfolyt a magzatvíz… tényleg leesett volna a szívhangja? Sosem illeszkedett volna be? Sajnos ilyen helyzetben nehéz kompetensen dönteni. Beleegyeztünk a műtétbe, mert féltünk, hogy baja esik a picinek.

Szétestem

Innentől az események felgyorsultak, én pedig lelkileg széttörtem, apró darabokra hulltam és azóta is ebből próbálok felállni. Borzasztó volt elválni a férjemtől. Egyedül maradtam. A szülésznő lelkére kötöttem, hogy vigyék ki a picit az apukájához az aranyórára szőr-bőr kontaktra, mert azt mondták korábban, hogy ez lehetséges. Mást nem kértem – hiszen nem tudtam, hogy kérhetek bármit is (elvégre semmiről nem tájékozódtam, ami hasi szüléssel kapcsolatos). Úgy éreztem, hogy innen már csak történnek velem az események, én leszerepeltem. Először kettő, majd három orvos próbálta kipréselni belőlem a babát. Tényleg magasan volt. Később ahányszor találkoztam az orvosommal, mindig megjegyezte, hogy nem emlékszik volt-e másik babája, akit ennyire nehezen tudott kiemelni. Nyomtak, húztak, préseltek. Néha alig kaptam levegőt (a műtőben maszkot is kellett viselnem). Senki nem szólt hozzám. Teltek a percek, préseltek, nyomtak. Egyszer egy hölgy odalépett a fejemhez és azt mondta, kinn van a baba. Nem akartam elhinni, hogy megszületett, úgy éreztem, lemaradtam róla. Azt mondta nézzek bal oldalra, ott fogják vinni. Tényleg ott vitték. Olyan 5-6 méter távolságból egy világos csomagot láttam. Megszületett a fiam.

A posztoperatív osztályra vittek. Csak arra tudtam gondolni, hogy remélem kivitték az apukájának, legalább ennyi legyen, hogy vele lehet. Egy négyágyas szobába toltak, nem igazán néztem szét, de úgy láttam, csak én vagyok kismama. A többiek egyéb női műtéteken vannak túl. Sokkban voltam. Megszületett a gyerekem, de én még sosem láttam. Nem fogtam. Nem értem hozzá. Hogy néz ki? Minden ujja megvan? Telt az idő és egyszer csak jött a szülésznőm.

Hozta a táskáim (benne a vasalt hálóingemmel, ugye). Elmesélte, hogy az apukájával volt a babám, képeket is csinált. Kis elégtétel az élettől. Megnéztem a képeket… természetesen gyönyörű volt. Arra gondoltam, hogy most kéne felhívnom a családom? Hogy megszületett a fiam? De még én sem láttam, csak képen. Mit mondjak milyen? Nem tudom a méreteit sem. Vajon hány centi? Szörnyű érzések fogtak el. Hogy el akarok menni, hogy a férjemmel akarok lenni és a gyerekemmel. Megkérdeztem egy nővért, mikor hozzák a babát (ekkor már délután 4 óra múlt). Azt mondta, most 6 órán át feküdnöm kell, utána fogják hozni, este fél 9-kor. Este fél 9… mert akkor (=meghatározott 3 óránként) hoznak minden babát a császáros anyukáknak, egy nagy kocsin - mert így szokták.

Pokoli fájdalom, első felkelés, önvád

Két dolog maradt meg túl mélyen a kétnapos ott tartózkodásom alatt. Az első: a szülésznőm javaslatára rengeteget ittam, hogy legyen tejem (a túlzott ivás a közhiedelemmel ellentétben sajnos kontraproduktív a tejmennyiségre nézve, de a műtét utáni időszakban fontos a folyadékpótlás - a szerk.). Olyan 2 liter folyadékot biztosan megittam a műtét után. Mire letelt a 6 óra és indultunk zuhanyozni, nagyon furcsán éreztem magam. Nekem még sosem volt katéterem, ezért szóltam a nővérnek, hogy normális érzés-e, hogy feszít a hasam és borzasztóan kell pisilnem (katéterrel). Mondta, hogy majd megnézi, de most fürdenem kell. Felállított és én sírtam a fájdalomtól. Persze azt gondoltam, milyen gyenge vagyok – igen, egy elég erős önvád kezdett el szépen kicsírázni bennem. A fürdés után megnézték a katéterem. Kiderült, hogy elzáródott. Több, mint 2 liter folyadékot engedtek le… A nővér annyit mondott, hogy ez a teli húgyhólyag biztosan nagyon nyomhatta a friss varrást. Senki nem magyarázkodott, hogy ez hogy fordulhatott elő, elnézést meg aztán végképp nem kért tőlem senki a kellemetlenségekért. Új szobába helyeztek át, a cuccaim valaki utánam hurcolta. Eltelt az éjszaka, reggel ismét megkaphattuk a babákat. Kicsit enyhült a sokk és sikerült végre eljutnom a felismerésre, hogy tényleg megtörtént, itt van velem a kisbabám. Sírtam még akkor is, amikor elvitték tőlem. Erre kaptam egy „Anyuka miért sír?” kérdést – nem, nem a kedves, barátságos fajtát. De gondoltam, ez van, nem maradunk benn sokáig. Délután megint áthelyeztek, ezúttal már a gyerekágyas osztályra és végre megkaptam a babám (rooming in).

Kezdtem jobban érezni magam. Kivették a katétert, a csuklómból a kanült – viszont az EDA még mindig a hátamban volt. Kezdett nagyon zavarni. Azt mondták ma nincs „anesztes”, majd csak holnap tudják kivenni. Éjszakára a babát nem vehettem magam mellé, mert ez kórházi protokoll – szerintük álmomban agyonnyomom. Mintha tudnék aludni. De végül reggel lett és reméltem, hogy ma mehetünk haza.

Szerencsére így is lett, már a kilépő papírokat írták – de bennem még mindig bennem volt a tű, mert azt csak „anesztes” veheti ki. Az aneszteziológus viszont borzasztóan elfoglalt volt (tekintettel arra, hogy egyedül volt a teljes klinikán, bár ez akkor nem igazán érdekelt). Már az összes nővért kértem, hogy szóljanak az aneszteziológusnak, hogy vegye ki az EDA-t. Semmi sem történt. Teltek az órák. Aki bejött a szobába, már úgy kezdte, hogy „szóltam már, de nem tud még jönni”. Végül délután megérkezett az anesztes. Megkérdezte, hogy a kivezető cső mióta van nyitva. Elvileg volt a végén egy lezáró dugó, ami eltűnt. Mondtam, hogy fogalmam sincs – erre válasz már nem érkezett.

Nem kíméltem magam

Nem kíméltem magam, nem adtam magamnak felépülési időt. A kisfiam 5 napos korától fogva minden nap sétáltam. Egy héttel a szülés után már söprögettem. Sosem panaszkodtam, sosem ejtettem róla szót, próbáltam úgy tenni, mintha nem úgy történt volna, ahogy. Nem foglalkoztam a császáros hegemmel sem, mert a bukásom szimbólumaként azonosítottam. A 6 hetes kontrollon azt mondta az orvosom, hogy a belső heg olyan szépen begyógyult, hogy alig találja meg. A külsőről ugyanakkor ez már nem mondható el: keloidos heg lett belőle, vastag, vörös még egy év után is.

Ha meztelen vagyok, csak a császáros hegemre tudok gondolni. Mintha azt tetováltattam volna magamra, hogy „nem tudtam megszülni a gyerekem”.

Érdekes egyébként, hogy sosem volt bennem előítélet a császáros szüléssel kapcsolatban. Édesanyámnak két természetes szülése volt, a nővéremnek két programozott császára. Szerintem mindkettő teljesen rendben van. Nekem csak magammal szemben voltak elvárásaim… De ez már az a rész, amin pszichológus segítségével dolgozom.

Még egy gyermeket szeretnénk a férjemmel és én kezdek a VBAC megszállottja lenni… Már rengeteg tanulmányt, könyvet, cikket elolvastam a témával kapcsolatban. Másik városban kerestem kórházat, ahol támogatják a VBAC-et, és megkerestem azt az orvost, akinek a nevéhez a legtöbb sikeres VBAC kötődik. Még nem vagyok terhes, de félek, ha az leszek, csak arra fogok tudni gondolni, hogy csak természetes szülés legyen… Bízom benne, hogy addigra dolgozom annyit magamon, hogy akár egy újabb császármetszést is fel tudjak dolgozni.

Saját tanulságaim

Visszatekintve borzasztóan naiv voltam, amiért azt gondoltam, nekem nem lehet császármetszésem. Talán nem lett volna ez annyira rossz szülésélmény, ha felkészültebb vagyok. Például már a műtét előtt megkérhettem volna az orvosom, hogy folyamatosan tájékoztasson. Vagy hogy hozzák az arcomhoz a babát, miután kiemelték. Lehet, hogy tudtam volna élni ezekkel a lehetőségekkel, ha kérem. De nem voltam felkészülve. Sokkban voltam, hogy nem sikerült, kész, mindennek vége. Persze azt gondolom, eleve nagy baj, hogy ezek a dolgok nem történtek meg kérés nélkül. Egy újdonsült anyuka több mint 6 órával később látja meg először a babáját. Ez normális dolog? Nem hiszem. De ha kicsit is készültem volna, ha lett volna egy B tervem, arra az esetre, ha mégis császár lenne… Sajnos nem tudom már visszaforgatni az időt. A legnagyobb vigaszom, hogy a fiamnak egy haja szála sem görbült, hogy épen, egészségesen, biztonságosan jött világra. Hálás vagyok, hogy a férjemmel átélhettem a vajúdás pillanatait.

Egy év telt el. Még sohasem mondtam azt, hogy szültem.