Egy ünnepek miatt kisürgetett baba, egy császárral végződő várakozás. Egy történet, ahol már egy csepp emberségtől is szebb lett volna a karácsonyi bent tartózkodás, de így inkább egy feledni való emlék, amit a baba első szülinapján, idén próbál a család pótolni, Olvassátok a szüléstörténetet olvasónk tollából. Felkavaró lehet - előre jelezzük.
Gyorsan jön a baba
2020 márciusában a összeházasodtunk a férjemmel, majd beszéltünk a babáról, hogy meg kellene próbálni, de úgy voltunk vele, hogy biztos nem sikerül elsőre. Hát, sikerült. A terhességem elég jól viseltem, a hányást leszámítva, úgy gondolom. Minden rendben volt, havonta jártam magánorvoshoz. Szülésfelkészítő tanfolyamon nem tudtam részt venni, viszont a témában sokat olvastam.
Eljött a kiírt dátumunk, 2020. december 17., de baba még mindig nem akart előbújni - pedig reménykedtem, hogy az ünnepeket már otthon tölthetjük. A terminust túllépve minden nap kellett NST-re járnom, közben az orvosom covidos lett, úgyhogy az esélytelenek nyugalmával futottam neki az egész szülésnek.
December 21-én - NST után - benn kellett maradnom, azzal indokolták, hogy a kisfiam aludt, nem volt aktív a vizsgálat alatt. Ez elég indok volt arra, hogy este megindítsák a szülést.
Fotó: www.freepik.com, tirachardz
Karácsony a terhespatológián
Emlékszem, egy karácsonyfa volt a folyosón, igazából abszurd módon inkább hasonlított egy üvegmosó kefére... De legalább volt, és kellemes érzést adott a látogatási tilalom ellenére. A bent tartózkodás a szobatársaim miatt volt elviselhető, az emlékeim keserédesek.
Vártam a csodát, vagy hogy legalább történjen valami, de semmi. Két napot töltöttem bent a terhespatológián, reggel-este NST, ezen kívül semmi. Ide-oda adogattak, hogy majd ekkor meg akkor indítanak. Eljött a 22., este, a főorvos mondta, hogy éjjelre kapok ballont. Hurrá, végre legalább történik valami! Bementem a vizsgálóba, ballon előkészítve, az orvos "megvizsgál". "Neeeem kell ide ballon magának!” - kiáltott fel, majd iszonyú fájdalmat éreztem. Utólag összeraktam sajnos: a szinte zárt, szűk 1 ujjnyi méhszájat kézzel tágította. Persze erről egy szót sem szólt, nem kért engedélyt, nem magyarázta el, erre miért van szükség, ez mire lesz jó, s arra sem kaptam esélyt, hogy visszautasítsam. Egész éjjel véreztem, aznap este ehettem utoljára.
"Itt nem lesz baba"
23-án reggel 6-ra mentem a vajúdóba, megint csak vártam. 8-ig rajtam volt a ctg, hozták az oxitocint, bekötötték és átvittek a szülőszobára. Semmi nem történt, se egy fájás, se burokrepesztés. Amikor kérdeztem, hogy mikor hívhatom a férjemet, azt mondták, majd ha lesz fájás. Ültem az ágyon, mint a jó gyerek, jöttek-mentek az emberek. Az ügyeletben lévő orvos egyszer csak odalépett hozzám, hogy akkor megvizsgál. Persze, volt rajtam a hálóing alatt még bugyi, lévén semmi nem történt. Meg is kaptam, hogy „maga bugyiban akar szülni?” Lányos zavaromban gyorsan lekaptam, meg sem várta, hogy elhelyezkedjek, már kereste is a méhszájat, miközben ülő pozícióban voltam. "Méhszáj magasan, itt nem lesz baba, fájás nélkül nincs szülés, készítsék a műtőt" -szólt az ukáz. Zokogtam, annyira rettegtem.
Gyorsan szóltam a férjemnek, aki 30 km-ről jött azonnal. Ez volt 11 órakor. 3 órát kaptam, arra, hogy a semmiből elkezdjek vajúdni. Közben hozták az aláírni valót (a hazai állami kórházak szülészeti beleegyező nyilatkozatai a Csaszarvonal.hu-ról is letölthetők, megismerhetők itt - a szerk.) ékszerek le, ruha le, takaró fel. Férjem sehol. Már toltak a műtőbe, amikor befutott a folyosón (jól le is cseszték).
Maga a műtét nem volt rossz élmény. Persze, a súlyom miatt kaptam pár megjegyzést. A spinális elsőre sikerült, az anesztes fiú nagyon kedves volt. Így született meg a fiam, december 23-án 12 óra 6 perckor, 10/10-es Apgarral. Apa megkapta a babát szőrkontaktra, amíg összeraktak (20 perc), majd toltak is az őrzőbe, ahová nem jöhetett be. Egy puszit sem tudott nekem adni, hazaküldték rögtön, hármasban már csak otthon lehettünk együtt. A kicsit hozták 13:30-kor, velem volt majdnem másfél órát, már ott ügyesen cicizett.
Segítség nélkül műtét után
Amíg az őrzőben voltam, szinte senki rám sem nézett, kb. 3 óránként jött arra valaki. A nővér annyit mondott, hogy ha nem telik meg a katéteres zacsi, akkor nem veszi ki. Meg is ittam 3 liter vizet. Amikor lefolyt az infúzióm és már fél órája csak üresen pangott (előtte mikor kifogyott, lecsesztek hogy miért nem szóltam), megnyomtam a nővérhívót, fel sem ismerték a csengő hangját. Csak annyit hallottam a folyosóról, hogy "Miiiiii ez? Asszem, a császáros az őrző". Bejött a nővér, szóltam, hogy lefolyt az infúzió. Válasz: jó, majd jövünk. Nem jöttek. Este 9-kor jöttek, kivették a katétert, majd felállítottak, ahol annyi volt a segítség, hogy elmondták: forduljak oldalra és nyomjam fel magam. Oldalra nem tudtam fordulni, hátrafelé támaszkodtam, átküzdöttem magam a tolókocsiba és vittek az osztályra. Zuhanyzásról szó nem esett, majd ha jobban leszek, kimehetek magamtól - mondták. Amikor átmásztam az ágyamba, annyit mondott az ápoló, hogy hajnali egyig menjek ki pisilni, mert különben hozza a katétert. A mikéntjét oldjam meg. Megoldottam, sikerült. Hurrá. Ekkor már két napja nem ettem, nem fürödtem, nagyon kényelmetlenül éreztem magam.
Délelőtt kivonszoltam magam lezuhanyozni, ahol nem volt jó a zuhanyfej és úgy jött a víz, mint egy slagból (olyan jót soha nem zuhanyoztam, mint hazaérve a kórházból). A másnap reggeli vizitkor (dec. 24.), jött az orvos, aki kézzel tágított. Ezúttal is porrá alázott. "Kár, hogy kövér, mert olyan szép arca van, de majd a patológián kiderülnek az elhízás szövődményei úgyis." Sajnos nem volt erőm visszaszólni, vagy bármit tenni, csak bámultam magam elé. Azon a napon délután még azért, csak hogy érezzem a törődést, a nővérke "véletlen" belerúgott az ágy támláját tartó rúdba (félig ülve voltam, így is aludtam), és az ágy kivágódott vízszintesbe. Ordítottam a fájdalomtól.
A tejem nem indult meg, csak a 8. napon, már otthon, addigra véresre szívta a baba a melleimet. (szerencsére 10 hónapos koráig cicizett, de megküzdöttünk érte).
Megváltás a hazaengedés
December 26-án jöhettünk haza. A csecsemős nővérek addigra kellően elbizonytalanítottak a sok megjegyzéssel, főleg a szoptatás terén. A személyzeten tisztán lehetett érezni, hogy ők kapták a karácsonyi napokat és ezért mérgesek, hogy benn kell lenniük és nem lehetnek a szeretteikkel. Egy „kellemes ünnepeket!” - nem sok, annyit sem mondtak. Egymás közt (az őrzőből hallgatva) persze kellemes volt a hangulatuk a bent töltött napok alatt. Halászlevet ettek, ajándékoztak. Igazából nem volt rossz hallgatni, de jobb lett volna, ha a jókedvük minimálisan megmarad a kismamák és a babák felé is...
Császár utáni szövődmények - még ez is!
Közben az engem műtő orvos szintén covidos lett, így a varrataimat nem ő szedte ki. A 10. napon volt varratszedés, rá 3 napra szétnyílt a hegem 10 centi szélesen és 3 centi mélyen. Itt kerestem fel a Császárvonal csoportot és egy kicsit megnyugodtam. Rettegtem, hogy újra visszakerülök arra a helyre. Ügyelet, hidrogén-peroxid, kaptam bele két öltést, érzéstelenítés nélkül. Utána a helyi sebészhez jártam kétnaponta tisztításra, szerencsére nem gyenny távozott, csak szövetközti folyadék. 6 hétig napi háromszor kellett átkötni, a férjem csinálta az egészet, elképesztő türelmes volt.
Helyükre kerülnek a mozaikok
Nagyon sok kétely van bennem az egész szüléssel kapcsolatban. A zárójelentésemen primer fájásgyengeség van feltüntetve. Az orvos azt mondta, a pici nyakán volt kétszer a zsinór, ezért nem tudott lejjebb jönni, viszont a CTG-n és az NST-n sem volt semmi baj a szívverésével. Egyrészt örülök, hogy egészségesek vagyunk, a hegem azóta nagyon szép, szerencsére nincs vele bajom. Másrészt az ünnepek miatt siettetettnek éreztem az egész folyamatot, és azt érzem, nem kaptunk elég időt. A férjem és a Császárvonal csoport sokat segített feldolgozni a történteket.
Őszintén szólva, nekem abban az évben kicsit olyan, mintha kimaradt volna a karácsony. A legszebb ajándékot kaptam, de most érezzük azt, hogy az első, tényleg közös karácsonyunkat fogjuk együtt tölteni. Már gőzerővel díszítek, nagyon várjuk az ünnepeket, hogy végre megélhessük családként is azt.
Ráadásul májusban érkezik a kistesó. Őt nem ebben a kórházban tervezem szülni. VBAC a cél, de nem bánom azt sem, ha császár lesz. Csak bánjanak velünk emberként.
