Végtelenül szomorú történetek láncolata után született meg egy csöpp kislány, faros fekvése miatt császárral, mely történetben szinte minden egészségügyi szereplő tett hozzá valamit a rendszerben az édesanya traumájához. Ő meséli el, mi történt velük a várandósságtól a szülés utáni hazaérkezésig.

Nyugtatóval küld haza az orvosom

A 22. héten jártam, amikor elkezdtem érezni, hogy öt perc séta után elkezd keményedni a hasam: emlékszem, egyszer 15 percnyi séta után például már be kellett mennem egy cukrászdába leülni, egyszerűen nem bírtam továbbmenni. Ekkor fogadott orvoshoz jártam, akivel még a babatervezés időszakában megbeszéltem, alkalmanként 10.000 forint a díja. Tisztáztuk azt is, hogy a szülésért ezután konkrétan nem fog kérni. De erre még visszatérek. Szóval felhívtam az orvost, jelezve neki, hogy nem vagyok egy parázós fajta, de ez már szerintem nem normális. Erre a válasza az volt, hogy frontok vannak, feküdjek le pihenni, vegyek be plusz két szem magnéziumot. Az ezt követő vizsgálat során pedig felírt  napi egy Seduxent (szorongás- és görcsoldó, nyugtató gyógyszer).

Ezek után többször felhívtam: annyira keményedtem, nem bírtam megmozdulni, és háromszor volt pecsételő vérzésem is. A válasz mindig ugyanaz volt: front van, vegyen be plusz két magnéziumot, egy nyugtatót és feküdjek le. Kezdtem furcsállni, hihetetlen, hogy minden áldott nap front van.

Nem kaptam támogatást, segítséget

A terhességem 26. hetében jött a következő furcsaság: még mindig nem éreztem, hogy mozogna a babám. Meg is említettem az orvosnak, azt mondta, az ultrahangok rendben vannak, várjak. Ekkor naponta 2x1 nyugtató és 2x3 magnézium volt az adagom. Többször felhívtam, és közölte, hogy nem ér rá beszélgetni, majd visszahív. Nem tette.

A terhességem 34. hetében jártam, amikor az egyik baba-mama csoportban rádöbbentettek, hogy tévesek az információim az orvosomat illetően, ugyanis igenis elkéri a pénzt a szüléskor. A nekem mesélő édesanya esetében ráadásul olyan formában tette, hogy egy órával a szülés után közölte "nekem most dolgom van, de ha visszajöttem, bízom benne, hogy megkapom, ami jár nekem".

Orvost váltok

Kiírtam egy csoportba a történetem, javaslatot várva más orvosra. Viszont nem a javaslatok jöttek, hanem a mértéktelen sok negatív üzenet az orvossal kapcsolatban. Ekkor úgy döntöttem, hogy ha még ügyeletes orvosnál is kell szülnöm, de otthagyom őt. 2x3 nyugtatónál és 3x3 magnéziumnál tartottam.

A sors keze úgy intézte, hogy még aznap valami fura illatú anyagot észleltem a fehérneműmön. Bementem a klinikára, ahol egy rezidens fogadott. Szimpatikus volt már elsőre is, majd kiderült, a férjem gyerekkori ismerőse. A férjem másnap írt is neki, elmesélte, hogy jártunk az orvosválasztással, és hogy elvállalna-e. Igent mondott. Azonnal leraktam a korábban rendelt szereket, és ekkor először éreztem úgy igazán, hogy mozog a babám. Csak sajnos későn, mert mint kiderült, nem fordult be, faros, jó eséllyel a leszedáltság miatt, és ekkor már helye sem volt. Felkészített az orvos, hogy valószínűleg programcsászár lesz. Ekkor még fel sem fogtam, meg sem fordult fejemben, hogy ne természetes úton szüljek! Ez velem nem fordulhat elő. Életemben nem volt semmilyen műtétem.

Rádöbbenek: itt menthetetlenül műtét lesz

A műtét előtt egy nappal kellett befeküdnöm. Aznap reggel ért utol a felismerés, hogy engem igenis meg fognak műteni. Rettegtem, nem akartam. Pánikbeteg vagyok, tűfóbiával kombinálva, minden alkalommal, amikor tű ér hozzám, elájulok.

Szóval befeküdtem. Délután jött az aneszteziológus főorvosnő, neki is elmondtam, hogy pánikos vagyok, fel is vezette a kartonomra, és mondta, hogy nem lesz semmi baj, majd beszélgetnek velem és elterelik a figyelmem. Ettől függetlenül nem aludtam, remegtem, de már annyira, hogy úgy voltam vele, ha nem tudom legalább egy picit megnyugtatni magam, szólok egy ápolónak, mert nem bírtam felkelni vécére sem. Aztán valahogy picit sikerült megnyugodni, de aludni nem aludtam.

Másnap reggel jött értem a betegszállító, felfeküdtem az ágyra és elindultunk. A beteghordó érdeklődött, hogy minden rendben van-e. Mondtam neki, hogy igen, csak egy picit félek. "Ugyan miért?" - hangzott a kérdése. Neki is elmeséltem, hogy pánikolok és elájulok a tűtől. A válasza nem volt túl kedves és empatikus, rávágta, hogy ez nem túl szerencsés kombináció, mert bizony ott feléjük az ájulósakat nem szeretik. Biztató kezdet, nemde?

Betoltak, felültettek, jött egy fiatal aneszteziológus. Cicahát. Egy szúrás. Két szúrás. Három szúrás a gerincembe. Mondtam, hogy rosszul vagyok: vagy hányni fogok, vagy elájulok. Pihentünk kicsit. Jött aztán a negyedik szúrás, ötödik szúrás, majd a hatodik. Megkérdezte valaki, hogy kell-e segítség, az orvos nem ellenkezett. Magamat hibáztattam, azt hittem, nem jól csinálom a cicahátat, de bejött a tapasztaltabb főorvos, ő elsőre beletalált a gerincembe.

Lefeküdtem, berakták a branült és a katétert is. Gyors ellenőrzés, elzsibbadtam-e, aztán kezdték. Nem mondták, milyen szereket kapok, senki nem szólt hozzám egy árva szót sem, sőt a 6-7 főből (pontosan nem tudom, mennyi), három messengerezett a műtőben a telefonján, a többi pedig a nyaralásokat taglalta. Az orvosom már harmadszor kezdte elölről a rángatásom, a baba nem feküdt túl kedvező helyzetben, majd 10 óra 8 perckor felsírt. Erre egyáltalán nem emlékszem, a férjem mondta, hogy a folyosón is hallották.

Odahozták, lepusziltam a könnycseppet az arcáról, majd közöltem, hogy azonnal vigyék ki a férjemnek a kislányom, mert rosszul vagyok. Elkezdett égni az egész mellkasom és a légcsövem, mintha egy izzó vasrudat nyomnának végig rajta, csak nem fentről lefelé, hanem lentről felfelé, azóta sem tudom, mitől volt ez, nem tudták ők sem - állítólag. Még 30 percig foltoztak, mert észrevették, hogy a baba mellett ott volt egy 6 centis ciszta, amit kivettek (egyik papíromon sincs feltüntetve). Betoltak a megfigyelőbe.

Az őrzőben töltött órák

Annyira remegtem, hogy beszélni sem tudtam. A férjem megkérdezte az ápolót, hogy ezzel nem lehetne-e csinálni valamit, amire az volt a válasz: ha ennyire zavar, lehet, de akkor azzal el is lőttem egy fájdalomcsillapító lehetőséget. Ezt a mondatot szintén elég rosszul esett, és nem is tudtam mire vélni, bevallom.

Kb. két óra múlva elmúlt a remegés, majd a csecsemős behozta a babámat. Nem bírtam még mozogni, amikor jelezte, most feküdjek az oldalamra, mert szoptatnom kell. Valami őserőnél fogva megfordultam: a hölgy elkezdte rángatni a mellem a baba szája felé, majd közölte, ez nem fog menni és kiment, otthagyva nekem a párórás babámat.

Pokoli fájdalmak, első felállás, másnap

Az első felállás. Nos, életemben nem éreztem még olyan fájdalmat, de semmi volt a lelki fájdalomhoz képest. Szóltam az ápolónak, jeleztem, hogy valami nem oké a branüllel, de annyit felelt, nyomjam vissza, jó lehet az még. Próbálkoztam - hát a szakember ezt mondta.

Másnap indultunk le a gyerekágyra, ahova a férjem nem jöhet be (és senki más sem). Itt újra, sokadszor jeleztem a VIP-szoba iránti kérelmem, de sajnos mind foglalt volt. Újabb törés, mert el sem tudtam képzelni, hogy a férjem nélkül mi lesz velem. Mi mindig, mindent együtt csinálunk. Itt is számítottam volna rá. Zokogtam, rettegtem, hogy fogom ellátni a kicsit, miért nem lehet az apukájával is, nem értettem, nem erre készültem. De persze mindent megoldottam, hiszen én vagyok az anyukája.

Sem enni, sem inni, sem tusolni, sem vécézni, semmit nem tudtam, olyan depresszióba estem, csak elláttam a kicsit és sírtam. Ezt a kettőt csináltam, egész nap, felváltva. Másnap azt mondták, igaz felszabadult egy szoba de már csak másfél napot leszünk itt, ezért nem vesszük el a helyet attól, aki hármat lesz ott. Itt még mélyebbre zuhantam.

A szoptatás nem ment, pótoltam folyamatosan, egyszerűen azt éreztem, ez a kis ártatlan baba nem ezt érdemli. Nem egy ilyen anyuka járna neki. Kihordani is nehezen tudtam, megszülni sem voltam képes, most pedig még etetni sem tudom. Azt akartam, hogy sokkal jobb anyukája legyen. Amikor bejött a férjem, nem tudtam mosolyogni, sem beszélni arról, mi van velünk, csak öleltem és sírtam. Rettegtem attól is, hogy besárgul és még plusz napokat kell itt töltenem ebben a pokolban.

Az ápolók sem voltak túl kedvesek, elmondtam többször, hogy vegyék ki a kezemből a branült, mert folyamatosan dugdostam vissza a kis műanyag csövet az erembe. Senki sem vette ki: az lett az eredménye, hogy a hazamenetelünk előtti este beleszakadt a kezembe.

Nem tudtam aludni, akkor sem, amikor a baba aludt, és már be is lázasodtam. Ekkor fordult elő először és utoljára, hogy megkértem az egyik csecsemőst, egy órára vigyázzanak a picire, hogy tudjak egy picit pihenni. Erre az volt a válasz, hogy nem ezért vannak itt, és hogy otthon sem fog senki segíteni. Huh. Hidegzuhany.

A hazamenetel napján reggel jött be az ápoló beadni a véralvadásgátlót, és megkérdezte beadom-e magamnak, hogy otthon is menjen majd. Elmeséltem neki is a nehezítő körülményeket, erre ő igen megalázó véleményt alkotott a "tűfóbiás hisztimről". Lehet ezt még fokozni? Alig vártam, hogy szabaduljak.

Egy végtelen trauma

Végre eljött a pillanat, hogy hazamenjünk. Otthon sokat javult a helyzet, újra tudtam mosolyogni és elkezdtem végre érezni az igazi szeretetet a kislányom iránt: de már kéthetes volt, amikor először mondtam neki, hogy "szeretlek". És hogy úgy igazán mikor fogom tudni feldolgozni az egészet? Fogalmam sincs. Amikor már azt hiszem, túl vagyok rajta, mindig kiderül, még mindig nem. Olyankor jön egy hatalmas sírás, keresem a válaszokat, miérteket, de egyelőre nincs kiút.

(A szülés közben átélt traumák természetrajzát segíthet megérteni korábbi írásunk, benne az EMMA Vonal ajánlójával)

Császárral szülsz?

Vagy felkészülnél erre a lehetőségre, a hüvelyi szüléssel kapcsolatos információk mellett? Töltsd le a Császárvonal mobilalkalmazását, amit császármetszéssel kapcsolatos információkkal töltöttünk meg, csupa könnyen befogadható és közérthető írással a műtét előtti, a kórházi és a gyermekágyi időszakkal kapcsolatban. Az információ hatalom, a te magabiztosságod záloga lehet! Fizess elő videós csomagunkra is, mely az első 12 hétben segíti minél zökkenőmentesebb felépülésedet, heged és tested regenerációját császár után!