Dominika babája faros maradt, csak a programcsászár lehetősége marad nekik a klinikán, ahol orvosa dolgozott. A műtétre fel tudott készülni, azt mondja, ezért élte meg pozitívan az egészet, s csak azt sajnálja, hogy a műtét utáni időszakkal és a nagy fájdalmakkal, a felépülés kérdéseivel kapcsolatban nem tájékozódott előre. Ő maga mesélte el első babája szüléstörténetét.
Faros a baba
2017 karácsonyán kezdődtek a rosszulléteim, és hamar pozitívakat is teszteltem. Nagy volt az öröm. Költözésünk miatt az utolsó pár hétben lett meg az az orvosom, akinek nagyon sokat köszönhetek.
Legelőször augusztus elejére kaptam időpontot programcsászárra, viszont egy nagyon sürgős és hosszas műtét után elnapoltuk az orvosommal. Az új időpontom öt nappal később lett. Nagyon-nagyon féltem a műtéttől, és izgultam, hogy minden rendben legyen velünk. Előtte már napokkal alig tudtam aludni, de főleg előtte való este.
Készülünk a műtétre: elnapolják, majd mégis sorra kerülök
A nagy napon reggel szépen összeszedtem magam, elkészültem. Hétre kellett mennünk a klinikára.
Sosem felejtem el, hogy mennyire féltem, de bármit kellett csinálni (katéter, beöntés stb.), semmire nem szóltam egy mukkot sem. Tudtam, hogy ez értünk van, ezek kellenek ahhoz, hogy a protokollnak megfelelve rendben haladjanak a dolgok, a műtéti előkészületek. Első babánkat vártuk, kellett a lelki támogatás. A férjem velem volt, de ő is nagyon izgult értünk, és hogy végre találkozhat a kisfiúnkkal.
Nem tudom kihagyni a történetből, de a legjobb szülésznő volt mellettem, akit valaha is kaphattam. Végig velem volt, nyugtatott, támogatott. Bejött hozzám az altatóorvos, ő is türelmesen, részletesen elmondta, hogy mi hogy fog történni, megnyugtatott, hogy minden rendben lesz. Aztán az orvosom is többször bejött hozzám, ez enyhítette a szorongásomat.
11 óra körül egyszer csak megjelent az orvosom, hogy van egy jó híre: elmarad a műtét, csak másnap lesz. Hát, nekünk ez nem volt valami jó hír. Az ember testileg-lelkileg készül, majd változik a menetrend egy nagy műtét előtt. Az indokok természetesen érthetőek voltak: rengeteg volt a sürgős eset, és nem volt szabad műtő. Tudtam, hogy csak ilyen helyzetben nem szeretnék soha lenni, mint amiben az aznap érintett nők, édesanyák voltak. Aztán a szülésznőmnek pedzegettük, hogy szeretnénk mégis aznap a karunkban tartani gyermekünket, és megúszni másnap ugyanezeket az előkészületeket, ugyanezt, vagy még fokozottabb stresszt elölről. A szülésznőm beszélt hát az orvosommal, aki felajánlotta, kér akkor engedélyt egy késő esti műtéthez.
Mindenre felkészültem, csak erre a pokoli fájdalomra nem
Felkerültem szobára, vártam, egészen este hétig, amikor szólt a szülésznőm, hogy itt a perc, mi következünk! Egyszerre óriási öröm és félelem is dúlt bennem. Soha nem felejtem el azt az érzést, ami kavargott akkor a fejemben és a szívemben. Az picit szíven ütött viszont, amikor rákérdeztem, hogy a férjem foghatja-e majd a kezem a műtőben, és nemleges választ kaptam, de a szülésznő megnyugtatott, ő ott lesz velem.
Lementem a szülészetre, ott kaptam még egy adag infúziót, és közben megérkezett a férjem is, aki akkor még gyorsan elszaladt egy órára. Emlékszem, hogy jöttek be hozzám, és a műtőssegéd kérdezte, lábon be tudok-e fáradni a műtőbe, én pedig igennel feleltem. Sétáltam, és kavargott bennem, hogy mindjárt magamhoz ölelhetem a kisfiamat, nincs visszaút, itt lesz már velem lesz végre.
Azt már nem tudom pontosan, hányan voltak benn, de mindenki nagyon kedves volt, nyugodtan, szépen beszéltek velem, így tudtam, hogy minden rendben lesz, és ez is nagyon fontos volt számomra, hogy higgadt tudjak maradni.
Az érzéstelenítőt nagyon sokára tudták beadni. Csipkedtek, hogy érzek-e még. Sürögtek-forogtak körülöttem. Az orvosom komoly volt és precíz. Végig imádkoztam. 20:01 perckor megszületett a mi kis csodánk. A szülésznőm rögtön rám is helyezte, aztán ment apához szőrkontaktra, aki a műtét ideje alatt az ablaknál idegeskedett értünk. Emlékszem, hogy felemelt a műtős, a lábaimat kb. az egekben láttam, mozogtak, én pedig semmit nem éreztem. Nagyon furcsa volt.
Műtét után: a fájdalomra nem készültem
Bevittek az őrzőbe, és kis idő után hozták a kisfiamat. Csodálatos volt! ️
Soha nem fogom elfelejteni, nekem nagyon-nagyon pozitív volt az egész, és egyáltalán nem éreztem azt, hogy "nem szültem, hanem kivették".
Ebben sokat számított az is, hogy rengeteget beszéltünk a szülésznőmmel, hogy milyen folyamatok várnak majd ránk. Sok császáros anyukával is felvettem a kapcsolatot, az orvosommal is egyeztettünk előre a műtétről. Édesanyám a nővéremet sürgősségi császárral szülte, kettőnket pedig természetesen, így az utána való felépülésről tudtam, hogy sokkal hosszadalmasabb és fájdalmasabb lesz, mint a természetes szülésnél.
Viszont a fájdalomra a műtét után nem készültem. Soha az életben nem gondoltam volna, hogy ez ennyire tud fájni! Ki tudtam volna szaladni a világból, főleg, amikor kiment már az érzéstelenítő (elég hamar), és kaptam az oxitocint... A fájdalomküszöbömet magasnak gondoltam korábban, tévedtem, úgy látszik. Gyógytornásszal sem találkoztam, ezt sajnálom, így legközelebb, ha kell, le lesz töltve a Császárvonal videótára is. Mert nem hazudok: ez tényleg nagyon fájdalmas. Nehéz volt így ellátni a babát, szétvágott hassal. Sokan lenézik a császárt, hogy ezzel mi el akarjuk kerülni a vajúdást, vagy, hogy az sokkal kisebb fájdalom. Mivel természetesen nem szültem, nincs összehasonlítási alapom, de ezt a fájdalmat, ami az első két hétben végigkísért, sosem felejtem.
Császárral szülsz, vagy csak szeretnél erre az eshetőségre is felkészülni? Töltsd le a Császárvonal mobilalkalmazását, amit császáros édesanyáknak fejlesztettünk, csupa könnyen befogadható és közérthető írással a műtét előtti, a kórházi és a gyermekágyi időszakkal kapcsolatban, hogy ne érjen meglepetés! Fizess elő videós csomagjainkra is Videótárunkban, melyek közül az alapcsomag például az első 12 hétben segíti minél zökkenőmentesebb felépülésedet, heged és tested regenerációját!
