Az én szülésem egy "bedarált a rendszer" típusú szülés volt. A protokollok áldozata lettem. Vagyis lettünk a kislányommal.
A kiírt dátum előtt két héttel közölték, hogy
a terhességi cukorbetegségem miatt nem "vihetjük" végig
a terhességet, indítani fognak. A cukromat diétával karban tudtam tartani, nem kellett inzulin, és csak nagyon ritkán ment a kívánt értékek fölé, tehát semmi bajom nem volt.
Március 7-re voltam kiírva, február 28-án indítottak. Igen, egy héttel a vége előtt. Az indoklás az volt, hogy kockázatos lenne a túlhordás... De akkor miért nem indítottak 7-én? Nem kérdeztem meg. Tudomásul vettem sajnos. Azt mondták, hogy ez a protokoll, indítanak és kész. Azt is mondták, hogy az ultrahang alapján öregszik a méhlepény, mert a baba nem gyarapodott annyit, mint kellett volna. Bár mondták azt is, hogy így nagyobb az esély a császárra, én nem akartam gondolni rá. Nem akartam bevonzani. Így viszont teljesen felkészületlen voltam. És hát
kimondták a varázsmondatot, aminek hallatán egy anyuka bármit megtesz: "így lesz jó a babának." Elhittem
.
Mindent bevetettek az indítással, sikertelenül
Ballonnal indítottak, aztán kaptam prosztaglandint, volt burokrepesztés és oxitocin
is. 12 órán keresztül voltak fájásaim. Egyre
erősödtek és sűrűsödtek, de nem tágultam. Aztán már a fájások sem erősödtek. Az utolsó 4 órában 2 percenként jöttek az összehúzódások, de a
12 óra alatt összesen egy ujjnyit
tágultam. Nagyon fájt, hánytam, szenvedtem. A ctg miatt alig tudtam mozogni, az oxitocin miatt pedig fekvésre kényszerültem.
A szülésznő nem segített semmit. Csak a száját húzta, amikor kiderült, hogy a
hasamtól nem tudtam megborotválkozni alul rendesen. Megkérdezte fennhangon, miért nem kértem meg a férjemet. Erre én azt válaszoltam, hogy az az én dolgom, hogy mire kérem meg és mire nem. Erre ő foghegyről odavetette: "A férfiak szoktak borotválkozni. Vagy ő nem férfi?". A meglepettségtől csak hebegtem-habogtam és annyit mondtam csak, hogy villanyborotvája van. Aztán hallottam, ahogy a
többieknek mesélte a folyosón minősíthetetlen hangnemben, hogy borotválatlanul mentem szülni.
És tényleg műtét lett az indításból
Miután
kimondták, hogy irány a műtő
, az orvosom bejött és kérdezte, hogy van-e kérdésem. Tök lényegtelen dolgokat kérdeztem.
Nem tudtam, hogy mi a fontos és mi nem.
Aztán azt mondták, hogy kapok két infúziót, és utána lesz a szülés. Igen ám, de azt
nem mondták, hogy azt nem a szülőszobán várjuk meg, míg lecsöpög. A férjemmel azt hittük, még van időnk elbúcsúzni. Nem volt. A férjemnek szóltak, hogy a cuccaimat pakolja ki a szülőszobából, ahol vajúdtam. Egyedül maradtam. Ekkor jött a műtősfiú, hogy akkor irány a műtő. Mire a férjem visszaért, már nem voltam sehol.
Egy bátorító puszira sem volt lehetőségünk.
Tudom, nagyipar van, haladni kell, de mégis pokoli érzés volt.
Nem is éreztem a talajt a lábaim alatt.
Teljes rémületben kullogtam a műtőbe
. Legszívesebben ordítottam volna, de ehelyett egyetlen mondat ment a fejemben: "hagyd, hogy megtörténjen". Elmondták az érzéstelenítés előtt, hogy hajtsam le a fejemet, de mikor beszúrták, önkéntelenül megugrottam. Ekkor rámkiabált egy nő, és nagyon erősen nyomta le a fejem, mellé közölte: ne ugráljak.
Fotó: freepik.com, peoplecreations
Megkezdődött
életem legrémesebb 40 perce. Ott voltam kiterülve, nagy hassal, fájásokkal a műtőasztalon, amíg ők előkészültek. Rám se néztek, nem szóltak hozzám, dumcsizgattak, elvoltak, teljesen rideg volt az egész.
Az orvosom volt az egyetlen, aki kommunikált velem. A többiekről amúgy sem tudtam, hogy kik, senki nem mutatkozott be, pedig jól esett volna. Mielőtt kiemelték a babát, szóltak, hogy ráncigálni fognak. Nem volt vészes. Viszont valaki egyszer csak bejelentette, hogy már a hasamon van a baba. De hiszen nem sír! - eszméltem fel. Az orvosom ennyi mondott: nyakán van a zsinór. Nagyon rosszul lettem. Egy férfi odajött, simogatta a fejemet, hogy minden rendben lesz. Talán az anesztes asszisztense. És szerencsére valóban így lett. Felsírt. És én is felsírtam. Ordítva bömböltem. Ennél jobb kifejezést nem tudok erre. Úgy próbáltam nyugtatni magamat, hogy nagy, mély levegőket vettem. Ekkor rám szóltak, hogy
ne sóhajtozzak, mert itt fogok meghalni légzésbénulásban...
Azóta megtudtam (hála nektek és a Császárvonal a egyik aneszteziológus szakértőjének), hogy ez egyszerű szakmaiatlan és felesleges riogatás, a légzéstechnika változtatása semmiben nem befolyásolja a
spinális érzéstelenítést, hiszen pár perccel azután, hogy szúrják, beáll, és utána csak oldódni fog. De akkor halálfélelmem lett.
Szeparálták a babámat, magamat okolom, hogy nem álltam ki érte
Aztán elvitték a babát. Behozták egy puszira, de tényleg csak alig egy percre. Nem rakták a mellkasomra, semmi ilyesmi. Csak az orrát értem el, az arcára sem tudtam puszit adni, ugyanis
ki voltam kötözve. Az apjára se rakták. Utólag tudtuk meg, hogy
külön kérni kellett volna a szőrkontaktot, nem kértük ezt a szolgáltatást...
Senki nem mondta, hogy ez nem alap a 21. században, amikor egyre inkább cél, hogy minél baba- és mamabarátabb legyen az ellátás a legfrissebb kutatásokat figyelembe véve.
Aztán jött az
újabb rémálom. Elkezdtem remegni. Sok vért is vesztettem. Az őrzőbe behozták a babát, és bejöhetett a férjem is.
Nem tudtam megfogni a lányomat, mert annyira remegtem. Elkezdtem újra sírni.
Szoptatásról szó sem lehetett
. A férjem nem bírta nézni, ahogy
meghitt aranyóra helyett én is sírok meg a baba is, úgyhogy szólt a csecsemősöknek, hogy vigyék el a babát és ha már jobban leszek, hozzák vissza. A reakció hidegzuhanyként ért, megkaptam tőlük, hogy pedig most kéne kötődni a babámmal! A férjem is mondta, és én is a fogaimat kocogtatva kinyögtem, hogy rosszul vagyok, nagyon remegek. Megkaptam, hogy azért remegek, mert küzdök ellene, maradjak csak nyugton. Amikor végre valahára, kb. egy óra múlva kaptam valamit az infúziómba, elkezdett elmúlni a remegés. Az orvosom is megerősített, hogy ha elmúlt, behozzák a babámat. Amikor elmúlt, szóltam, hogy hozhatják. Nem hozták.
Azt mondták, hogy az a protokoll, hogy csak reggel kaphatom meg újra.
9 és fél (!) órán keresztül fogalmam sem volt, hogy mi van az újszülöttemmel.
Azóta se tudom, hogy mi minden történt vele akkor. Ez fáj a legjobban.
Miért nem álltam ki érte? Miért voltam ilyen jókislány?
A bent töltött három nap alatt a
csecsemős nővérek beszólásai, megaláztatásaiból is kijutott. Magánszobában voltam, ezért mindenki nagyon undok volt velem. Az egyiknek "sikerült" elérnie, hogy sírva fakadjak, amit a sebemtől nehezen tudtam kivitelezni, szóval csak hangtalanul potyogtak a könnyeim a babámmal a kezemben, mire ennyit mondott az ominózus nővér: "jól van na, én ilyen vagyok, kimondom, amit gondolok."
Mérhetetlen az űr. Sok a kérdés, az emberi bánásmód, a normális hangnem, esetleg egy kis bátorítás a kritikus pillanatokban elég lett volna, de nem nagyon volt benne részem, részünk.
A császármetszés - B tervként - jó, ha szerepel a várandós édesanya felkészülése során, ha pedig biztosan császárral szül, még fontosabb egy információs bázis. Ehhez nyújt segítséget az ingyenes Császárvonal mobilalkalmazás , mely A-Z-ig minden fontos információt tartalmaz a császármetszés előtti, a kórházi és a regenerációs időszakról is, szakértőkkel, közérthető stílusban. Az applikációt itt éred el: CsászárvonalApp iOS-re, CsászárvonalApp Androidra.
Az app mellé ajánljuk előfizethető Videótárunk alapcsomagját is - ez a nagy hasi műtét utáni időszakot könnyíti meg (pl. sebkímélő mozdulatok bemutatása) megmutatja a hegkezelés alaplépéseit, és a mindennapi mozgásokhoz, illetve a sporthoz való visszatérés lépcsőfokait járja végig az anyával.
