Sikeres VBAC egy nem támogató kórházban

Szüléstörténetek

Szerző: Óvári Enikő 936 megtekintés

Mindig is természetes szülésre készültem. Egyszerűen nem volt ott a fejemben a „B” opció. Mint derült égből villámcsapás, úgy ért a császármetszés. Megviselt testileg és lelkileg. Tudtam, hogy a kistestvért majd természetes úton szeretném világra hozni, de akkor még nem sejtettem, hogy milyen akadályokba fogok ütközni.

Többek között ezért is vártunk 3 évet a két gyerek között, mert a vbac-et támogatónak egyáltalán nem nevezhető kórházban, ahol a nagyobb lányom született, így adtak egyáltalán esélyt arra, hogy megpróbálhatom a természetes szülést. Azóta már tudom, hogy kis korkülönbséggel is születnek gond nélkül babák, előzetes császármetszés után.

Szerencsésnek mondhatom magam, mert ahogy elterveztük, úgy sikerült is mindkétszer a teherbe esés. A 37. hétig gondtalan első várandósságom után azonban a másodikkal már hamar problémák jelentkeztek. Már a 8. héttől görcsöltem, ami hol erősebben, hogy gyengébben, de végig kísérte a várandósságomat. A 26. héten be is indult a szülés folyamatos fájásokkal, de szerencsére az egy hónapnyi kórházban tartózkodás alatt sikerült megakadályozni a koraszülést, végül a 36. hétig szigorú fekvésre utasítottak. Érthető, hogy a bent tartózkodásom alatt nem a szülés módja foglalkoztatott leginkább, hanem az, hogy majd érett, egészséges babám szülessen, amikor eljön az ideje. Mégis legbelül nagyon foglalkoztatott a dolog. Mialatt én bent feküdtem, barátnőm ugyanabban a kórházban megszülte első kisbabáját és nem tehetek róla, de olyan irigykedve néztem őt, ahogy pár óra elteltével kiegyenesedett háttal sétált, mikor meglátogattam. Elsírtam magam, hogy nekem ebben nem volt részem és még egyszer nem akarom, hogy felvágjanak, hogy aztán napokig a fájdalommal legyek elfoglalva és ne tudjak az újszülött kisbabám ellátására koncentrálni.


A 30. héten, amikor az orvosom hazaengedett, az első kérdésem az volt tőle, hogy ugye szülhetek majd természetes úton. Korábban, még a várandósság előtt megbeszéltük, hogy ez a terv. Egy poénnal elütötte a választ, annyit mondott: „ha így görcsölget, akkor simán megszül, de azért várjon vele még néhány hetet.” Én otthon továbbra is feküdtem, gyógyszereket szedtem, hogy minél tovább bent maradjon a kislányom. A 32. héten ismét rákérdezett az orvosom, hogy szeretnék-e szülni. Mondtam, hogy igen. A részleteket a 36. heti ultrahangon beszéltük meg. Azt mondta, jó esélyem van, ha a szülés a 40. hétig beindul, ugyanis a kórházi protokoll szerint előzetes császármetszés után nem várnak egy napot sem, terminus napjára kiírnak programozott császármetszésre. A szőr állt fel a hátamon a gondolattól is. Nagyon sokat beszélgettem a pocaklakómmal, kértem, hogy induljon el időben.

36+5 naposan elkezdődtek a rendszeres kontrakciók. Mikor már 2 órája tartottak, áthívtuk a nagyszülőket, hogy vigyázzanak a nagyobbra, mi pedig a férjemmel bementünk a kórházba. A CTG jelezte is a fájásokat. Az éppen akkor ügyeletes, mosolygós, fiatal rezidens orvos elkezdte nézni az előzményeimet, leült velem szemben és széles mosollyal az arcán azt mondta: „mivel 3 éve császármetszése volt, most pedig fájásai vannak, minden egy újabb császármetszés irányába mutat.” Elkezdtem rázni a fejemet és megkérdeztem, miért látja ennek szükségét. A válasz: „mert szétreped a méhe vajúdás közben és abba belehal Ön is és a baba is.” Vbac-re készülve felkészültem a hegszétválás kockázatából és válaszként elmondtam a nemzetközi statisztikát, miszerint ennek az esélye, ha jól tudom 0,5 % körüli. A széles mosoly úgy tűnt el az arcáról, mintha letörölték volna. Innentől kezdve komolyabban vett. Mondta, hogy „erőszakkal senkit nem tolnak műtőbe. Más kérdés, ha tényleg veszélyhelyzet van, akkor nem kérdeznek.” Tulajdonképpen ez megnyugtató volt, mondtam is neki, hogy ebben számítok is az orvosokra, azért vannak, hogy esetleges baj esetén beavatkozzanak. Az orvosom vidéken volt, így támogatás híján megbeszéltem a kisbabámmal, hogy ez még nem a mi napunk. Csillapodtak is a fájások, végül néhány órányi bent tartózkodás után saját felelősségre hazamentünk.

A kisebbik lányom még 10 napig a pocakomban maradt. Pár nappal korábban elkezdett távozni a nyákdugó napról napra. Reménykedtem benne, hogy ez jó jel és terminusig simán beindul a szülés. Így is lett, 38+2 rendszertelen fájások kezdődtek reggeltől, amik délután kezdtek el 5 percesekké rendszereződni. Az orvosomat kér órája tartó rendszeres fájások után sikerült elérnem, aki azt mondta, menjek be a kórházba, odaszól a kollégáinak, de ő maga most nem tud jönni, mert lázas beteg. A víz vert le ismét, hogy mi lesz, ha bemegyünk a császármetszés magas statisztikájáról is ismert kórházba, ügyeletbe. Meglepetésemre egy teljesen normális csapat fogadott, tudták, hogy természetes szülésre készülök és hozzájárultak. Mivel azonban a bentlét alatt kissé csillapodtak a fájásaim, ismét a hazamenetel mellett döntöttem: saját felelősségre. Ez volt este fél 8 körül. Itthon azonban 9-től éjfélig már olyan erős 5 perces fájásaim voltak, hogy nem tudtam elaludni, pihenni. Hajnali fél1-re ismét bementünk, a CTG gép is mutatta az erős fájásokat. Megkaptam a kádas szobát, a szülésznőtől labdát és zenét is kapcsolt nekünk, félhomályban, nyugalomban szépen vajúdhattam, vízben, sétálva, ülve, ahogy éppen jól esett. Az óránkénti CTG vizsgálatokon kívül teljesen békén hagytak. Már majdnem 4 ujjnyi tágulásnál az ügyeletes rezidens orvos burkot repesztett az engedélyemmel, szépen haladtunk tovább.


Újabb megakadás

Reggel 6 óra körül ismét volt egy kis megakadás a folyamatban. Ekkor az ügyeletes szakorvos tett fel egy keresztkérdést 2 perces fájásoknál, ami így hangzott: „minden áron akar szülni? Azon az áron is, hogy elvérzik és nem jutunk el a műtőbe?” Mondtam neki, hogy ő az orvos, ő tudja, hogy meddig biztonságos. Ha úgy látja veszély van, akkor vigyen a műtőbe, ha pedig nem, akkor szeretnék szülni. Így egy minimális adag oxytocint engedélyezett, ami tényleg segített átjutni ezen a megakadási ponton. Reggel 7-re bejött az orvosom maszkban, mondta, hogy összeszedte magát. Megvizsgált és mondta, hogy fél-egy óra és meglesz a baba. Tényleg így lett, fél 8-kor kezdődött a kitolási szak és 8:12 perckor megszületett a vbac babám. Valamennyi szülésznő és ügyeletes orvos bejött a végére nézni a történéseket, ebből is látszik, milyen ritka ebben a kórházban a vbac.

Ez volt az én lélekgyógyító szülésem. A kisebbik lányom által úgy érzem, a nővére is újra megszületett, az én háborgó lelkem pedig megnyugodott. Annak ellenére, hogy hüvelyi vérömlenyek miatt nem úsztam meg a műtőt. De legalább már nem a babával a pocakomban toltak be. Az orvosom másnap azt mondta, ez volt a pech kategória, neki haematómát egy évvel azelőtt kellett utoljára műtenie, mivel az esetek 99 %-ban felszívódnak maguktól. De, még így is jobban jártam, mintha egy újabb császármetszésen lett volna. Érdekes, hogyha ezt tudják, miért nem támogatják a császár utáni spontán szülést, ahelyett, hogy az itteni protokoll az egyszer császár mindig császár elvét vallja? Természetesen a legfontosabb az egészséges baba és anya, de ezúton biztatok mindenkit, hogy tájékozódjon az előnyökről és hátrányokról, a jogairól és kérdezzen, kérdezzen, kérdezzen. Merjen nemet mondani!

Óvári Enikő

Újságíró, közgazdász, VBAC anya, szülésfelkészítő dúla vagyok. Célom, hogy segítsek mindazoknak, akik császármetszés után hüvelyi szülésre készülnek. Információkkal, felkészítéssel, majd szüléskíséréssel. Meghallgatok, bátorítok, elfogadok. Hiszek az élethosszig tartó tanulásban. Hiszem, hogy a császár utáni szülés lehetősége mindenkinek jár. Mottóm: I can, I will, end of story.