Az én történetem egy őszi napon kezdődött, amikor az orvosom indított szülést tervezett, ezt nagyjából egy hónappal korábban közölte, a magas terhességi cukorra hivatkozva.

Nem volt teljes körű tájékoztatás

Az indítás előnyeiről, hátrányairól nem beszéltünk.  Az ominózus reggelen édesapám vitt be, hogy a férjem tudjon még a szülés előtt dolgozni. Felvettek, elfoglaltam az ágyat. Semmi gond nem volt estig. Akkor lehívtak vizsgálatra, ami nagyon fájt, szörnyű volt. Közölték, hogy ballont kell feltenni. Életem legrosszabb élménye volt lelkileg, a következő napig. Éjjel 3 perces fájásaim voltak, de csak jóslók. Kb. 3 óra alvással levittek a szülőszobába, hogy akkor kezdjük. A ballont kivették, itt a férjem már velem volt, de nagyon izgult.

Megkaptam a ctg-t és az első adag oxitocint, de nem történt semmi. Vizsgáltak folyamatosan, de mivel még mindig semmi nem történt, kaptam még egy infúzió oxitocint. Ez így ment 13.45-ig, amikor burkot repesztett az orvos. Itt már pedzegették a császár lehetőségét.

Teljesen sokkolódtam. Nem akartam. Soha nem akartam másra szorulni, a gyerekkel kapcsolatban főleg. Hogy megyek haza? Lift nélküli ház harmadik emeletén lakunk. 6 hétig teljes óvatosság. Nekem?

Elfolyt a magzatvíz. Továbbra sem történt semmi. Nagyon erős fájásaim voltak. Kaptam még egy adag infúziót, de továbbra sem történt semmi. 

6 óra körül az orvosom elment haza azzal, hogyha lesz valami, jön. Kaptam EDA-t, hátha segít. Ekkor volt 7 óra. Továbbra sem történt semmi, megkaptam az utolsó adag infúziót. 

Az orvos megüzente

8 óra körül anyukám is bent volt, tartotta bennem a lelket. Az éjszakás szülésznő közölte, hogy az orvosom azt üzeni, császár lesz, mert nem fogom tudni megszülni a fiam. Erre a mondatra olyan hangos zokogás lett rajtam úrrá, hogy nem tudtak megnyugtatni. Végül a kisfiam miatt, hogy ne legyen vele semmi gond, belementem. Míg felkészítettek, zokogtam. Közben anyósom a férjemnek telefonon keresztül azon aggodalmaskodott, hogy ne legyen császár, mert akkor nem lesz tejem. Ez így is lett, de nem a császár miatt, hanem mert depressziós lettem, s nem tudtam enni, ráadásul a gyerekágyon hiába könyörögtem napokig, hogy segítsenek a szoptatásban, nem történt semmi. Végül fájások közepette elvittek császárra.

21 óra 27 perckor 1 napos szenvedés után kezünkben volt a fiunk. A férjem végig fogta a kezem, én pedig csak arra tudtam gondolni, hogy el ne aludjak. Féltem, hogy nem ébredek fel. Az egész napom másról sem szólt, csak a félelemről.

Hosszú volt a feldolgozás

Hónapok teltek el, mire a történteket fel tudtam dolgozni. A fizikainál a lelki felépülés sokkal tovább tartott. Emésztettem magam, hogy nem tudtam megszülni a picit. Fájtak a szülésnél történtek, hogy azt éreztem, senkit nem érdeklünk igazán, csak az ügyletes orvost. Fájt az az 5 nap a csecsemő osztályon, hogy nem segítettek a szoptatásnál. Anyukámmal beszélgettem nagyon sokat róla, majd a védőnővel és egy barátnőmmel, aki hasonló cipőben járt. Aztán levágattam a hajamat és rájöttem, hogy kell egy kis én idő, kettesben a gondolataimmal, és egy hatalmas sírás, hogy rájöjjek, bármi is történt, van egy kis csodám, akit mindennél jobban szeretek.

Mára megbarátkoztam a hegemmel, a fiamnak is szoktam is mondani, hogy ő ott jött ki. Meg is szokta nézni, szerintem tudja. Egyik nap meg is simogatta, ezt a pillanatot megkönnyeztem. 

Bármi történt, közel egy év után elmondhatom, kezdek túl lenni rajta. Már szeretnék még egy babát, és nem félek attól, hogyha újra császár lesz. Büszke vagyok magamra, hogy megcsináltam, és a családomra is, hogy amennyire tudtak, mellém álltak. Nehéz volt nagyon. De egy csoda az eredménye és rájöttem arra, hogy egy anya mindent kibír a gyerekéért.