Preeklampszia, koraszülés, császármetszés: "sajnálom a terhesgondozásra kidobott pénzt"

Szüléstörténetek

455 megtekintés

Egy középsúlyos, anyai preeklampszia miatt indukált sürgősségi császármetszés, illetve koraszülés története, egy csalódott, traumatizált, nem kellően tájékoztatott anyával és egy 800 grammos, 33 centis hős babával.

Az előzmények, amelyek senkit nem zavartak

A 14. héttől voltak gondok a vérnyomásommal, emiatt rendszeresen jártam belgyógyászhoz és nőgyógyászhoz 2-3 hetente. A nőgyógyászom a magas értékeim ellenére sem akart befektetni, pedig volt egy nekifutás kórházi táskával, de végül megint elbagatellizálta a dolgot, én pedig nem is gondoltam, hogy mekkora veszélyben vagyunk mindketten a babámmal együtt. A ”gyere_be_mert_befektetünk_de_amúgy_te_minek jöttél” eset után azért nem csomagoltam ki otthon a kórházi táskámból... És foglaltam is időpontot más nőgyógyászhoz, hogy orvost válthassak. Csakhogy oda már nem jutottam el.

Baljós árnyak

2016 karácsonyát végigszenvedtem, vérnyomás-ingadozásra, lábdagadásra, kézzsibbadásra, fejfájásra lettem figyelmes. A férjem dolgozni ment, anyukám kísért el az orvoshoz. A belgyógyász doktornő közölte, hogy a nagy a baj, azonnal menjek be a kórházba. Kezembe nyomott egy lapot, rajta feketén-fehéren: preeklampszia. A kórházba való indulás előtt felhívtuk a nőgyógyászomat, hogy mi a helyzet, és azt mondta, hogy ne aggódjak, aznap még nem lesz baba, és majd az éppen aktuális orvosok ellátnak bent, majd január 2-án találkozunk. Meg se éltük volna, mint utólag kiderült. Mondhatnám, hogy zárójeles a gondolat, de mégsem.


Olyan fél kettő magasságában vettek fel az osztályra, laborok, ultrahang, ctg következett. Az osztályon lévő nőgyógyász azt mondta, meg kell értenem, hogy ez egy nem 40 hetes terhesség lesz, de megpróbálnak még pár hetet nyerni nekünk. Átállítják a gyógyszerezést, gyakrabban vizsgálnak majd, és természetesen nem mehetek már innen haza, csak majd a szülés után. Ennek tudatával egészen nyugodtan indultam el a  CTG-re, még a férjemet meg anyukámat is hazaküldtem. Csakhogy onnan már nem jöttem ki...

Mint egy rossz mozifilm

Innentől kezdve a történet felgyorsult és elhomályosult előttem. Háromkor mentem be, és 17:05-kor már megvolt a kislányom.  Kaptam szteroidot, hogy a baba tüdeje érjen; orvosok jöttek-mentek, fejüket csóválva nézték a CTG-s lapocskámat. Aztán záporoztak a kérdések: "Ki az orvosa? Rosszul érzi magát? Mozog a baba? Anyuka, mikor érezte utoljára mozogni a babát? Hol vannak a terhességgel kapcsolatos papírjai?"

A következő kép az, hogy három orvos áll felettem, és az egyikőjük közli, hogy most meg fognak műteni, mert nagyon rosszul vagyok. Hab a tortán, hogy az orvosom nem jön be, majd ők elvégzik a műtétet. Én fel sem fogtam, csak bólogattam. A férjemet nem tudtam felhívni, mert nem vittem magammal telefont. A velem szembeni gépre kötött anyuka volt olyan rendes és felhívta, elmondta neki, hogy baj van, induljon vissza a kórházba.

Ezután infúzió, borotválás, katéter, hozták a papírokat, az „itt írja alá”-kategória, és már vitték is. Az is igaz, hogy úgy remegett a kezem, hogy csoda, hogy oda tudtam firkantani valamiféle aláírást, de nem tudtam (volna) értelmezni, amit olvasok. Aztán jött két kedves doktornő a PIC-ről, ők bemutatkoztak (ez csodaszámba ment), és tájékoztatottak a munkájukról. Még ekkor sem ijedtem meg, hiszen nem is fogtam fel, és azóta sem tudom, hogy nekem akkor mit mondtak. Egyszerűen nem emlékszem.


800 gramm és 33 centi

A félelem csak a műtőben kapott el. Nem altattak: a gerincembe szúrtak egyszer, majd még egyszer. Rángatás. Valamit a méhlepényről magyaráztak, hogy nagyon pici, szinte teljesen elhalt, "még jó, hogy kivettük a gyereket". Majd egy hang: ”Anyuka, megvan a baba”. Nem sírt fel. Nem tudtam, hogy tényleg nem sírt, vagy csak én nem hallottam. Egyből megkérdeztem, hogy él-e. A válasz igenlő volt, de hozzátették, hogy nagyon kicsi. Itt rosszul lettem, elkezdtem sírni, hogy biztos meg fog halni. Aztán rám tettek egy maszkot, a nagyon kedves műtős asszisztens simogatta az arcom, ő biztatott, és valószínűleg elaludtam. Ezután már csak arra emlékszem, hogy tolnak ki a műtőből.

Nagyon rossz élmény volt ez a műtét számomra. Nem elég, hogy ki kellett venni az 1 kg alatti babámat, jóval idő előtt, de senkit nem ismertem bent, semmit nem mondtak el, hogy mi hogyan fog történni velünk a műtőben. Az anesztes orvosnő nyers volt és minősíthetetlen stílusú, az együttérzés/sajnálat egy szikrája sem hallatszott a hangján. Az orvos, aki műtött, nos, neki még a nevét sem tudtam.

Egyetlen pozitív szereplő a műtétem közben a lágy hangú műtős asszisztens, aki próbált lelket önteni belém. Egyszerűen annyira féltem, hogy nem tudom szavakkal kifejezni. Nem tudom, hogyan írhatnám le ezt. Amikor betoltak a műtőbe, úgy feküdtem fel az asztalra, hogy ennyi volt. Ez a pár év jutott nekem, és ez a 6,5 hónap terhesség. Azt hittem, hogy ott fogok meghalni a lányommal együtt, és nagyon fájt, hogy el sem köszönhettem a férjemtől. Hogy nem tudtam bocsánatot kérni tőle, amiért még arra sem voltam képes, hogy kihordjam a kislányát. Tehát ezek jártak a fejemben mielőtt kiemelték volna a babát, aztán elkábultam.

A következő kép, hogy nagyon világos van, tolnak a folyosón, az anyósom és a férjem könnyes szemmel kísérnek minket és beszállunk a liftbe. Levittek az osztályra; a férjem elmondta, hogy a lányunk él és apróka ugyan, de gyönyörű hajas baba, a helyzethez képest jól van. 800 gramm és 33 centi.

Amíg a szobán éledeztem, lejött az orvos, aki megműtött. Ugyan még mindig nem mutatkozott be, de roppant rendes és alapos volt, elmondta, hogy ő már volt fent a PIC-en, és hogy nagyon erős a kislány, mert a tüdőérlelő ugyan nem tudott hatni, de nem kellett intubálni, ügyesen lélegzik. A bent létem alatt minden nap meglátogatott (és amikor már a PIC-re jártam be és találkoztunk valahol a kórházban, mindig érdeklődött a lányom iránt.)

A saját orvosomról (aki ugye nem jött be) csak annyit, hogy másnap már az osztályvezetővel együtt ott állt a lábamnál az ágyvégén.

A „szülést" követő harmadik napon hazamehettem, de a szilvesztert már a belgyógyászaton töltöttem 230-as vérnyomással. Az ügyeleten semmi nem vitte le, így bekerültem a sürgősségire a kórházba, majd a belgyógyászatra. Bent már szülés utáni HELLP-szindróma és vesenefrózis után kutakodtak, bő egy hetet töltöttem bent.  Nem vagyok egészségügyi dolgozó, de szerintem egy magas vérnyomásos, frissen műtött anyukát nem kellett volna hétvégén (péntek dél), ráadásul ünnepnap előtt kitenni annyival a zárójelentésen, hogy keresse fel belgyógyászát... Honnan szedtem volna belgyógyászt hétvégén?

Visszatekintve sem látom szebbnek

Közel 2,5 év telt el a szülés óta, ez alatt az idő alatt számtalanszor újra és újra lejátszom magamban a történteket. A műtét az/másnapján akaratlanul is kerestem a hibást, a felelőst, aki miatt ez megtörténhetett velünk. Nem a preeklampsziára és HELLP-re gondolok, az kialakult és kész. Remélem, egyszer az orvosok megtalálják a miértjét és sok babát és anyát megmentenek ezáltal. Hanem arra, hogy körülbelül háromhetente jártam nőgyógyászhoz, és amikor már mammutlábam volt, akkor sem vizsgáltatott ki tüzetesebben.

Utólag nagyon-nagyon sajnálom a kidobott pénzt a terhesgondozásra, mert semmit nem kaptunk érte, és az ügyeletes orvos több emberséget mutatott irányunkba. Ez egy tüske bennem.


Ki a hibás?

A másik ”hibás” talán én vagyok, lehet, hogy nekem kellett volna másik orvost keresni, hamarabb elkezdeni a sómentes étkezést, verni az asztalt, hogy fektessenek be. Tehát nekem kellett volna talán mindenféle egészségügyi, orvosi előképzettség nélkül okoskodni az orvosnak, akinek a kezeire bíztam magunkat. Nagy hiba volt, hogy nem tettem meg.

Voltak más furcsaságok is a történetünkben, amik hónapokkal a műtétet követően derültek ki. Az én zárómon és a koraszülött osztályról kapott zárójelentésen két teljesen más Apgar szerepel a lányomat illetően. Az enyémen 10-10 van, ami nagyon furcsa, tekintve, hogy egy 800 grammos gyerekről beszélünk, aki elméletileg nem is sírt fel. A lányomén pedig 8-9 áll…

Nem tájékoztattak kellően

Fél év után tudtam meg egy rutin nőgyógyászati vizsgálaton azt is, hogy a méhemet a koraszülés miatt, hogy a baba minél kevésbé sérülhessen, hosszában vágták. Mivel kívülről bikini vágás (bár elég hosszú, de egyébként csak egy vékony csík látszik, nekem eszembe sem jutott, hogy bármit másképp csináltak volna velem, mint egyébként másoknak szokták. És mivel latinul sem tudok (mert a zárómon valóban le van ez írva), illetve a doktor is elfelejtette megemlíteni, jóval később tudtam meg ezt. 

Feldolgozás alatt...

Túl sok a "talán". Idővel talán megnyugszom majd és elfogadom, hogy ez a terhesség így alakult, hiszen talán a legkevesebb rosszal megúsztuk a történetet. Tervezem kikérni a műtétről a részletes dokumentációt a kórháztól. Talán több kérdésemre is választ kaphatok majd.

Nem tudok szülésként tekinteni erre műtétre. Ennek az oka nem maga a császár, hanem annak a körülményei és az emberi tényezők. Pár kedves szó, egy rövid tájékoztatás, egy bemutatkozás – pedig ezek apróságok - már sokat javított volna rajta.