"2019 decemberében, szenteste előtt esős, szomorkás, fejfájós idő volt, a fiam 36 hetes és 2 napos volt a pocakomban. Eseménytelen várandóssággal a hátam mögött épp az első NST-re mentünk a védőnői szolgálatra, ahonnan azonnal a sürgősségire kellett mennünk a rossz értékek miatt. Teljes homály volt számunkra, hogy mi is a baj pontosan, mert nem mondták meg." Kata szüléstörténete következik decemberi sorozatunkban.

Derült égből kórházba rohanás

A sürgősségi nőgyógyászaton sem lett jobb a helyzet: szintén rossz értékeket mértek, jó áramlással, így felkerültem megfigyelésre. Itt már kiderült a gond: magzati aritmia. Ők legalább megnyugtattak, hogy ezzel akár kiírt időpontig (január közepe) is kihúzhatom. Remek.

Három órán keresztül CTG-re kötve kellett feküdnöm, nulla tájékoztatással. Mellettem szépen, folyamatosan vajúdott és szült mindenki, s három óra elteltével igencsak elmentem volna már pisilni. Szerencsémre pont feljött a sürgősségiről a kedves szülésznő, aki felkísért, és érdeklődött, hogy hogy állok. Tőle tudtam meg, hogy nyugodtan szólhattam volna, ha ki kell mennem...

Decemberi szüléstörténeteinket itt olvashatod, csokorba szedve.

Jöttek-mentek az emberek, orvosok, ápolók, takarítók - mindenki. Én meg mintha ott lettem volna szépen felejtve... Épp az első ágyra kerültem, mellettem a pult, ahol előkészítették a műtéthez az eszközöket. Párszor végighallgattam, kinek, mi, hol fáj, mennyire várják a kávét, és azt is, hogyan beszélnek veled szülés és vajúdás közben, ha fiatal, nem első babás, roma lány vagy... Majdnem én sírtam el magam, rettenetes volt. Viszont volt olyan doktornő is, aki fantasztikus volt szüléskísérés közben.

Délután hazaküldtem apát, mert azt mondták, ne üljön kint, ez még eltart egy darabig. El is tartott, 17 órakor mondták meg, hogy bent kell maradnom, de még akkor sem úgy, hogy bármi lesz, csak megfigyelésre. Ekkor végre kaptam egy szendvicset és egy pohár teát, mert addig csak egy müzli volt bennem. Szóltam apának, hozza a cuccokat, be tudja küldeni, aztán menjen pihenni ő is, mivel a CTG folyamatosan rajtam volt, nem mehettem ki hozzá egy pillanatra sem. Támogatás nélkül nehéz volt.

Ezek után jött a váltás, vizit, betegátadás. Az éjszakás nővér elképesztő jelenetet produkált, hogy nem vesz át, mert ő nem vállal ekkora felelősséget. Ebből azt hittem, hogy valami rettenetesen nagy baj van a babámmal. A nővér hatására végül összecsődült este hétre az összes létező orvos, főorvos, szülésznő mindenki, szerintem még a takarítónők is. Ekkor jött a hideg zuhany: az osztályvezető főorvos jelezte, hogy jobb lenne, ha kint lenne a fiam, mert ha tényleg ekkora a baj, jobban tudnak segíteni neki. Nagyon megijedtem, hisz ilyesmire nem készültem.

A császármetszést szándékosan a felkészülés végére hagytam, karácsony után akartam pontosabban utánaolvasni. Erre most akkora baj van, amit eddig elbagatellizáltak? Azt sem tudtam, mert nem tájékoztattak megfelelően. Egy nővér önmagából való kikelése kellett tényleg, hogy komolyan vegyenek? Teljesen összezavarodtam. Egy perc alatt kellett egyedül döntést hoznom a műtétről, s bármit kérdeztem, csak azt ismételgették, hogy "magzati aritmia". De ez nekem sokat nem mondott, akkor abban a pillanatban, és lényegében kielégítő tájékoztatás nélkül már tolták is az orrom alá a beleegyező nyilatkozatot. Nem tudtam megbeszélni senkivel, nem tudtam azt az orvost megkérdezi, aki úgy indított délelőtt 11 órakor, hogy kiírt időpontig vihetem így várandósságomat, hogy akkor ez hogy is van... Nem tudtam a férjemmel kommunikálni semmit. Olyan nyomás nehezedett rám, ami egy szemvillanás alatt agyonnyomott.

Aláírtam, apának szóltam, hogy műtenek, hozzon gyorsan mindent (mert őssejt-levétel is volt), épp hogy beért, pont kiemelték, amikor megláttam a buksiját és szóltak is hogy itt van apa. Be nem jöhetett (pedig csak emiatt oltattunk influenza ellen, hogy bejöhessen mindenképp).

A magyarországi, állami kórházak beleegyező nyilatkozatait megismerheted ide kattintva!

A műtőbe menet…

15 perc alatt előkészítettek mindent, kaptam kanült, katétert és szépen átsétáltattak a műtőbe, az asztalon cicahát. Óriási hasam volt, domborítottam, amennyire tudtam, de nem volt elég. Öt szúrás után megkaptam, hogy nem valami szuper cicahát, amit produkálok... A szülésznő segítségével is még három szúrás és tűcsere jött, ezzel már elsőre jól sikerült. Fektetés, kikérdezés. Nem tudom, hányan voltak bent, de oktatókórház lévén hirtelen megtudtam, rezidens orvossal történik a műtét. Sajnos nem beszéltek hozzám, és nem is nagyon hallottam, hogy állunk, a lámpát nem mertem nézni. Járt az agyam, az jutott eszembe, hogy legalább a bátyám láthatja (agydaganata volt, 1,5 hónap múlva el is vesztettük aztán), én túlélem valahogy, de a gyereknek ne legyen baja. Aztán a kicsi felsírt, az arcom elé tartották, gyönyörű volt a kis lila lábaival, kevés kis sötét hajával. Megpuszilhattam, azonnal kikapott a sapka alól egy hajszálamat. Elvitték méregetni, apának szőrkontaktra. Nagyon boldog voltam.

Kikerültem az őrzőbe, az aranyórára behozták, a vizsgálatok után úgy ítélték meg, hogy nem lesz probléma, nem is volt. 10/10 Apgarral született meg.

Másfél óra elteltével haza küldték apát, a babát is elvitték, mivel folyamatos megfigyelésen volt. Sajnos csak háromóránként mehettem etetni, akkor is kanócostól hozhattam ki a "szoptatóba", persze csak első felállás után. Ahogy múlt az érzéstelenítő, úgy kezdtem mozgatni a tagjaimat, nagyon nem bírtam egy helyben maradni, mint kiderült, a legjobb dolog volt, amit tehettem. Persze nem azért, mert bent javasolták. Hazajöttünk után tudtam meg, hogy gyógytornásznak is látnia kellett volna, de sajnos laktációs tanácsadót, IBCLC-t sem találtam.

A bent töltött öt nap borzasztó volt, a takarítónőn kívül senkinek nem volt egy jó szava hozzánk. A gyerekorvoshoz egyszerűen nem lehetett oda jutni, mintha nem is létezne. Úgy éreztem, titkolóznak, hogy nem tudnak ők sem semmit, hogy valami nagy baj van. Mindenre is gondoltam, és mindemellett 3 óránként mentem etetni, vagyis próbálkozni, hátha végre lesz tej. Nem volt. Amikor az ötödik napon hazajöttünk, akkor indult be, mikor apa SOS elment tápszerért (657 szopizással töltött nap van mögöttünk, a családban is rekord, büszke vagyok magunkra).

Nagyon örültünk, mikor végre haza értünk. Hatalmas karácsonyi meglepetést okozott a kis huncut, a várandósságom alatt végig azon örvendtem, hogy jócskán ünnepek utánra volt kiírva, mert nem szerettem volna, ha egész életében karácsonyi és szülinapi ajándékot kap. Ő viszont máshogy döntött.

Hálás vagyok a hiteles információkért és segítségért

Nagyon sokáig azt gondoltam, jól volt ez így. Mindennek oka van. Tesóm is láthatta, a baba is jól van. Viszont a szeparáció még most is érződik, lassan két év távlatából. Rajtam is, rajta is. Hálás vagyok a Császárvonalnak, amiért megalakult, hiszen a csoport (szakértőkkel működtetett, Fb-os támogató közösség - a szerk.), az applikáció, a sok-sok szakszerű írás és tájékoztatás nagyon sokat segített! A hegkezelés (hogy egyáltalán kell) a tornák, a VIP-szekció témái, kihívásai és történetei. Szerintem emiatt nem volt szükségem szakemberre személyesen, köszönöm nektek! A későbbiekben szinte mindenkinek ajánlottam, aki nem császárral szült annak is! Sokaknak segített.