Közös történetünk első momentuma elveszett. Nincs, aki visszaadhatná és nincs, aki okolható lenne legalább miatta. Nincs meg a tolvaj, csak maga a bűntett. Elkövető híján mi értelme róla beszélni; mintha meg se történt volna. De akkor miért érzem meglopva magam?
Igyekeztem azt-a-bizonyos kilenc hónapot tudatos felkészüléssel tölteni, fejben, lélekben és fizikailag egyaránt. Mint sok minden az életemben, ez is egy olyan „projekt” volt, amiből a maximumot akartam kihozni; nem lézengeni a felszabadult szabadidőmben, hanem olvasni, tanulni. Nem félszegen várni az órát, amikor elindulunk a kórházba, hanem számítani rá, hiszen addig már megannyi babás könyvet kijegyzeteltem, bújtam az online kismamacsoportokat, a telefonomon is applikáció várta, hogy mérhesse a fájásokat stb. Minden készen állt. Minden el volt tervezve. Hol csúszott hiba a rendszerbe? Pont az én rendszerembe?
Tökéletes kilenc hónap volt. Semmi panasz, semmi rosszullét. Rollerrel jártam dolgozni, jöttem-mentem és – csak hogy emeljük a tétet – belevágtam egy levelező szakba is, lenyomva a vizsgaidőszakot 9 hónapos pocakkal. Mert miaznekem.
Harmadik NST vizsgálat a kórházban, majd irány haza. Közös főzőcske, ami közben elkezdtek jönni a már korábban tapasztalt jóslófájások. Méregettem persze, nagyjából negyedóránként jöttek. Nem ijedeztem, hiszen mindenki felvilágosított korábban, hogy azt érezni és tudni fogom, ha azok a bizonyos fájások jönnek. Így telt a nap, tettük a dolgunk, közben poénból méregettem az applikációval a fájásokat.
Elérkezett az este, amikor a férjem indult el itthonról. Megnyugtattam, hogy nincs semmi gond. Még a közben telefonáló nőgyógyásznak is mondtam, hogy minden rendben. Ahogy egyedül maradtam a lakásban, rá 5 percre rám tört valami, amitől összegörnyedve botorkáltam ki a nappaliból. Az a valami már "az" a fájás? Gondoltam, bebiztosítom magam, irány a kád. Ha elmúlik a meleg víztől, nincs gond. Mondanom se kell: nem múltak el. Sőt, mire oda jutottam, nem bírtam kimászni a kádból se, mert három percenként tört rám az a borzalom. Na, ezt már Annak a fájásnak éreztem. Telefon anyukámnak, majd irány a kórház, közben értesíteni a férjemet. Magamban azt mondogattam, hogy csak érjünk be, kapom az epidurálist és boldogság lesz. Kétpercenként volt világom, úgy éreztem. A fájások alatt meg, mintha a Pokol én bennem tombolt volna.
Valahogy bevergődtünk az Uzsokiba. Két liftből egy működik. Talán sose működött kettő. Felértünk, bekísérnek. Kiderül, hogy már háromujjnyira nyitva vagyok. Remegve könyörgök az edáért. De nem adnak. Mert még nincs bent az orvosom, nem ért vissza és félő, hogy felgyorsulnak a folyamatok, mielőtt visszaérne. Hallom, hogy kérdezgetnek; mikor jött meg először a menstruációm (?!), fogyasztok-e kábítószert, vagy cigizek-e. Úgy érzem magam, mint egy haldokló, akinek a környezete azt hiszi, csak elrontotta a gyomrát. Nem értem, mit nem értenek azon, hogy szükségem van a fájdalomcsillapítóra. Közben rajtam a CTG, ami folyton lecsúszik, mert magamat sem bírom a székben tartani. Mire a szülőszobába jutok és beér a dokim, meg a férjem is, már másfél percenként érzem a fájásokat. Közli az orvosom, hogy nincs idő az epidurálisra, szülni fogunk. Megdicsérnek, hogy más órákig vajúdik, nekem meg egy félóra és megleszünk. Aztán telik az idő, remeg mindenem már, burkot repeszt, forgatgatnak ide-oda, valami nem stimmel… hirtelen mindenki eltűnik, csak ketten maradunk a férjemmel, aki viccesen megjegyzi, hogy ezek szerint ő fogja levezetni a szülést. Majd emberek jönnek be és közlik, hogy nem jó a baba szívhangja, műtét lesz.
Fel se fogjuk a dolgokat. Lekapkodják rólam a hálóinget, ott fekszem anyaszült meztelenül, felteszik a katétert, leszedetik az ékszereket rólam és áttolnak egy másik szobába. Ennél magányosabban még nem éreztem magam, mint annyi idegen arc között. Egyedül voltam. Gondolatok cikáztak át a fejemen: jól van a baba? Annyira nem akartam császárt, hogy sikerült bevonzani? Miért nem jöttem be előbb a kórházba? Mit rontottam el? Végül abba a gondolatba kapaszkodtam, ami azt ígérte, hamarosan elmúlik a fájdalom. Leszíjaznak, majd papírokat dugnak az orrom alá, amiket állítólag alá kell írnom. Remeg a kezem, leszíjazva azt se tudom, miről van szó, de sürgetnek, rányomják a kezem a vonalra. Kész is. Mi is az? Nem tudom, nem számít, csak legyen vége.
Mire magamhoz térek, egy szobában vagyok. Alig látok. A könnyeim miatt. Állítólag végig sírtam, mikor betoltak a szobába a műtét után. Még a dokival is beszéltem, de nem emlékszem semmire. Mintha egy álom nélküli szendergésből térne magához az ember. Közben pedig mégis annyi minden történt. Események, amiknek én voltam a főszereplője. Mégis úgy éreztem magam, mint egy olcsó kaszkadőr, aki végigcsinált mindent, amit kellett, szenvedett és kitartott, és mégis elmaradt a várva várt pillanat, amiért dolgozott.
Örök hiány ez, egy apró fekete folt a mese elején, hogy utána a főszereplő csak a fejét kapkodva lessen; éppen ő az, aki lemaradt a nyitójelenetről.
Közben nézem az aprócska arcot, a csukott szemecskéket, a félig nyitott kis szájat, ahogy esetlenül keres valamit rajtam, ahova rakták, de még ő se tudja igazán, mit is kezdjen vele. Nem látom a könnyektől teljesen. Ismernem kéne? Nézem a pici szuszogó testet. Nemrég még én bennem volt. Akkor jobban ismertem. Idekint ijesztőbbnek hat; most már rám van bízva, én felelek érte. Kiabálnék legszívesebben: lemaradtam a bemutatkozásról! Így lát hát engem először; kisírt szemek, szanaszét álló hajzuhatag, a vékony takaró alatt meztelen, remegő test, melyből katéter vezet ki, fent pedig infúzió csepeg belé. Ülni sem tud egyedül. Az én testem volna? Nemrég az enyém volt, mikor mindent megadtam volna, hogy elmúljon a lélekpusztító, belülről tomboló fájdalom és most mégis hiányt érzek, mert átaludtam a vihart. A vihart, ami ugyan kegyetlen, de utána kisüt a nap. Nekem az üresség jutott csupán. És hogy ne felejtsem el, örök bélyegként emlékeztet erre a heg a hasam alján. Amire hetekig rá sem néztem. Mintha nem az enyém lenne. Mert nem is.
Szóval néztem a kisfiamat. És próbáltam tudatosítani magamban a tényt, hogy van egy gyermekem. Néztem a férjem arcát. Próbáltam kitalálni, milyen élmény volt ez neki, mit érez most, milyennek lát. Remélni tudtam csak, hogy öröm is látszik az arcomon. Mert örülni akartam… Kilenc hónapja csak ezt akartam. Nem fogtam még fel az időt, azt sem tudom, hány percig lehettünk így hárman. Csinált pár fényképet rólunk. Nem bírom őket azóta sem. Azután elvitték a babámat. Bejött a család, de nem emlékszem miket mondtak. Mindenki arcán ugyanaz a megfoghatatlan arckifejezés. Örülnének, de rám nézve inkább nem mondanak semmi gratulációt. Sajnálnának, de a gyermekre gondolva nem fejezik ki. Inkább csak mellettem voltak és ez nagyon jó volt, még akkor is, ha abban a percben ebből se sokat fogtam fel.
Most pedig eltelt majdnem négy hónap. Napról napra költözött belém az érzés és nőtt egyre, egyre nagyobbra; hogy mindennél jobban szeretem Őt. Mindent és azontúl is megtennék, hogy boldog legyen. Hogy sose érezzen fájdalmat, hiányt. Száz meg száz vágást vállalnék érte. Kicsi mindenem ő, aki a belém költözött ürességből keltette életre a fényt.
Sok minden zavaros még, évek kellenek, hogy rendeződjön bennem annak a napnak az emléke. Sosem fogom szeretni azt az élményt. Emlékeim tárházának padlásterébe rejteném legszívesebben és soha elő nem venném, ha lehetne. De nem csak rólam szól az a nap. Nem tehetem meg, hogy gyűlölöm, hogy elfordulok tőle. Újra és újra elő kell kotornom, hagynom, hogy szétziláljon és felszakítsa a varratot a lelkemen, amíg nyugodt szívvel nem tudok majd mesélni róla a kisfiamnak. Mert meg fogja kérdezni: anya, hogy születtem? Nem lesz rózsaszín történet, nem lesz filmbeli. De a miénk lesz. Olyan, aminek nincsen eleje, de a folytatása a legszebb.
