Két császár, nagy tanulságok, okulásul más anyukáknak, akik még esetemből tanulva ügyesebben csinálják majd talán, mint én. Kriszta története.
Első gyermekemet 28 évesen, 8 és fél évvel ezelőtt hoztam a világra, császármetszéssel. A terhességem a 28. hétig álomszerű volt, dolgozni jártam, jól éreztem magam. Aztán egyik napról a másikra elkezdett sokat keményedni a pocakom, amely miatt háromszor is bekerültem a kórházba. Azért imádkoztam, hogy legalább a 35. hétig jussunk el egyben. Az már korábban látható volt az ultrahang felvételeken, hogy a kislányom popóval lefelé helyezkedett el, ezért felkészített az orvosom, ha a helyzet nem változik, valószínűleg császármetszésre fog sor kerülni.
A 35. hét 5. napján aztán spontán beindult a szülés, elfolyt a magzatvíz. Hívtam a fogadott orvosomat, a szülésznőmet, s a tanácsukra azonnal indultunk a kórházba. Ott a beérkezés után az éppen ügyeletes orvos megvizsgált, majd a vajúdóban már várt a szülésznő és a dokim is befutott. Gyors egyeztetés volt a főorvossal, s elmondták, hogy tekintettel arra, hogy a baba korábban jön a kelleténél, illetve esetleg valamilyen méhen belüli fertőzés okozta az idő előtti burokrepedést, plusz még faros is a baba, így sajnos nem látnak más lehetőséget, mint a császármetszés. Így visszagondolva, teljes lelki nyugalommal fogadtam ezt el. Volt időm arra, hogy el tudjam fogadni ezt a lehetőséget is, s ez szerintem nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a császármetszést nem éltem meg traumának. Az orvosom egyébként egy nagyon jó fej doki, jó kapcsolat volt közöttünk, “szép munkát is végzett”, gyorsan regenerálódtam.
Kopogtat a második gyermek
A második várandósságom ezt követően 7 évvel később, már a második férjemmel való közös ajándékunk volt. Problémamentesen indult ekkor is minden, azonban a 24. héten, mint a nagylányommal, a pici kisfiú a pocakomban úgy gondolta, megnézné már ezt a kinti világot. Szerencsére a gyors orvosi beavatkozásnak és a Gondviselésnek hála, ez nem történt meg. Ez esetben egyszer voltam kórházban, otthon sokat pihentem. Nagyon készültem/készültünk a természetes szülésre, VBAC-re, az orvosom - aki ugyanaz volt - is támogatott ebben. Látszólag.
A szülés a kisfiammal is spontán indult be, elfolyt a magzatvíz, de ekkor már a 37. hetet is betöltöttem, nem számított a baba koraszülöttnek. S rendesen, fejjel lefelé helyezkedett el. Volt fogadott szülésznőm is, aki korábban jelezte, hogy lesz pár nap, amikor szabadságon lesz. "Természetesen” a szülés az egyik ilyen szabadságos napján indult be - telefonon egyeztettünk, mondta, hogy bejön szabiról. Én meg - így utólag végiggondolva jó nagy marha voltam - rohantam be a kórházba, ahelyett, hogy otthon vajúdtam volna még pár órát. A magzatvíz tiszta volt, jöttek fájások is. Maradhattunk volna otthon többet
A kórházi miliő tett be
A kórházban aztán rám borult valami fura feszültség. Egyrészt a szívből jövő vágy a természetes szülés után, másrészt pedig a sok rám kötött kütyü idegesítő zaja, a drótok, nem tudtam rendesen mozdulni. Anélkül pedig nem hagytak túl sokat létezni. Az orvosom is jött, néha rám nézett, megvizsgált. A méhszáj semennyire sem volt kitágulva, teltek az órák. Néha ráülhettem a labdára, zuhanyozhattam is, de a szülésznő rendre fél óránként/óránként jött, ellenőrizte, mi a helyzet a méhszájjal. 12 óra alatt kb. 12 alkalommal vizsgáltak meg... Iszonyúan befeszültem ettől. Bár látszólag kedves volt a szülésznő is, minden egyes alkalommal megjegyezte, hogy "hát, ez nem túl jól alakul, a méhszáj nem akarja megadni magát" - őt meg várták a születésnapi bulijában.
Este 9 volt ekkor, kb. 10 órája nem történt semmi. A fájások leálltak. Eközben a baba szívhangja jó volt, egyszer sem esett le, én kezdtem fáradni. Este 10 körül bejött az orvos, a szülésznő is, hogy megbeszéljük, mi legyen tovább. Azt mondták, nem sok esélyt adnak a természetes úton való szülésemnek, tekintettel arra, hogy kb. 12 órája ott vagyok, és szűk ujjnyira tágult a méhszáj csupán. Oxitocint nem akartak adni, nem adhattak a korábbi császár miatt. Azt javasolták, döntsük el, mi legyen. Ők nem mondták meg, mit javasolnak, de az egész 12 órás vajúdás során egyszer sem bátorított sem a szülésznő, sem az orvosom. Nem volt semmilyen pozitív megerősítés a részükről, nem mondták, hogy mivel segíthetném a babát, túl sokat nem is engedtek sem állni, sem labdán ülni, pedig a gravitáció, mint tudjuk, ilyenkor nem az ellenségünk.
Fotó: Sharon McCutcheon
/
Unsplash
Nem volt meg az a nyugodt légkör, amelyet a személyükkel tudtak volna biztosítani. Ehelyett úgy éreztem magam, mint egy csődtömeg, hogy minden adott és mégsem sikerül nekem megtapasztalni a természetes szülés csodáját. A császármetszésre éjfél előtt fél órával került sor. Minden rendben ment, de akkorra már a sok sírástól nagyon fáradt és kábult voltam. Aranyórára ebben a kórházban nem volt lehetőség, de valójában nem bántam, mert úgy remegtem a műtét utáni 3-4 órában, mint a kocsonya. Az érzéstelenítő mellékhatása volt. Nem tudtam volna a kisfiammal úgy foglalkozni, hogy az mindkettőnknek jó legyen.
A második szülésem egyértelmű kudarc volt számomra, ugyanakkor hálás vagyok a sorsnak, hogy legalább a vajúdás fájdalmait átélhettem, és így TOLAC (vajúdás utáni császár) után jött a műtét. A következtetéseket a magam számára levontam. Bár nem tervezünk több gyermeket, ha mégis valami folytán máshogy alakul, tudom, mi az, amire még inkább oda kell figyelnem. Sokkal-sokkal jobban ki kell állnom magamért és biztatni magam arra, hogy tudni kell "nem"-et mondani. Nem haragszom már sem magamra, sem másra. Akkor abban a helyzetben így tudtam dönteni, a császármetszésbe beleegyezve, s ennek valószínűleg így kellett lennie.
(Az olvasói szüléstörténetek mindegyike erősen anonimizált, a neveket, helyszíneket és más érzékeny adatokat is megváltoztatjuk minden esetben, mielőtt a rendelkezésünkre bocsájtott írások kikerülnek. A fotók illusztrációk.)
Nyitókép:
Alex Pasarelu
on
Unsplash
