Egy ikres császár története, ahol a lányok végül maguk választhatták a születésnapjukat.
Nem a rózsaszín habos-babos a történet, ahogy az ikreim története kezdődik. Akkor estem teherbe, amikor az apukám meghalt, nem igazán tudtam, merre vagyok arccal, és még ez is. Egyetlen esélyük volt, ki is használták, mégpedig ketten. Szép lassan rendeződött, összeállt a kép, kisütött a nap. Mire 8 hetesek lettek, mertem nekik én is örülni. Az egészet nehezítette a munkahelyem hozzáállása, illetve a főnökömé: nagyjából személyes sértésnek vette, hogy ’bekaptam a legyet’, volt, hogy kibírtam hazáig bőgés nélkül, volt, hogy ott menekültem az öltözőbe sírni.
Első terhességem volt, így teljesen ’ellátásszűzen’ kerültem be a rendszerbe. Már alapból volt orvosom, ő azonban nem abban nagyvárosban dolgozott, ahol végül szültem. Itt kellett központi terhesgondozásra járnom, azon felül, hogy időről időre orvosomhoz is mentem. A központi vizsgálat abból állt, hogy néztek egy ultrahangot, miután kivártam a sorom (akkor is, ha előző nap látott a választott orvos), és lepecsételték a kiskönyvem. Minden egyes alkalommal figyelmeztettek, hogy ikrekkel milyen felelőtlen vagyok, hogy nem nagyvárosi kórház a választott intézményem, BIZTOS, hogy koraszülöttek lesznek és BIZTOS, hogy császár lesz. Nos, ebben a nagyvárosban mindenképp, mert rendszerint a szülés várható időpontja alapján már 6 (!) hetesen betervezik, hogy ekkor és ekkor szülsz. Pont. Ez az egyik oka, amiért annak idején tudatosan kerestem nem itteni orvost, ki tudja, akarok-e gyereket majd alapon.
A történet első felét elég idegbetegen éltem meg (azt hiszem, érthető okokból), aztán lenyugodtam, átvette az idegbajoskodás helyét a kíváncsiság és a várakozás. A 18 hetes ultrahang, a vérvételi eredmények és nem utolsó sorban a munkám jellege alapján ajánlották az amniocentézist. Bepánikoltam, vállaltam. Egy volt évfolyamtársam pont ott dolgozott, ahol ezt a vizsgálatot végzik, az amnio után 3-4 héttel írt, hogy ő nem mondott semmit, de senkinek semmi baja.
A terhességem innentől tényleg extra dolgok nélkül telt, elmentünk kempingezni, megmásztam a Szent György-hegyet, megtanultam negligálni a főnököm. Egy extra körülmény mégis akadt: a férjem akkoriban egy olyan cégnél dolgozott, ahonnan gyakran küldték külföldre. Amikor nem volt itthon, azért benne volt a zabszem a hátsómban, hogy mi lesz velünk, ha bármi történik, ő meg nincs az országban sem. És amúgy hogy is lesz így babaszobánk?
Az orvosok szintjén az ilyen-olyan vizsgálatokon hamar rájöttem (én is), hogy alapvetően ez az egész nem rólam/rólunk szól, hanem arról, hogy nekik mi, hogy kényelmes. Egyetlen orvosként a választottam volt az, akinek bármit mondhattam, azt is közölhettem, hogy lehetőleg nem császárra készülnék, ha minden adott, ő pedig nem éreztette sosem, hogy “majd én eldöntöm, anyukám”. Én is megtapasztaltam, milyen darab-darabnak számítani a sok páciens között. Úgy beszéltek a fejem fölött esetenként, mintha ott sem lennék, vagy legalábbis nem lennék százas. Júniusban elkezdtem mondogatni, hogy karácsonykor fognak megérkezni, amúgy január 3. és 5. volt írva a szülés várható ideje.
Szép lassan eltelt a nyár, meg majdnem az egész ősz, november 16-án csináltak a választott kórházban egy CTG-t, ami elég rossz lett. Kiderült, hogy akár el is indulhatnak a csajok. Baromi nagy voltam már, ketten laktak odabenn, azt hittem amúgy, ez normális, szóval nem nyivákoltam. Kilátásba helyezték, hogy ha nem tudják megfogni őket, mentő visz a nagyvárosba a PIC miatt, ha minden frankó, és nem indulnak meg, szülésig kiveszek egy ágyat az adott kórházban. Mondta ezt az orvosom. Aztán három nap múlva a főorvosok úgy döntöttek, mehetek haza. Itt kissé elfogott a pánik, hogy ha annyira béna vagyok, hogy nem tűnik fel, hogy közel szülési fájdalmaim vannak, hogy is lesz ez. Elhagyom őket az utcán?! Szóval a végén maradtam. Mindösszesen 5 és fél hetet dekkoltunk a kórházban, időnként ultrahang, időnként CTG, vérvétel, miegymás.
Szép lassan teltek a napok, hetek, szép lassan depis lettem, úgy éreztem magam, mint valami leánynevelő intézetben. A kedvenc ünnepem közeledett, én meg a kórházban vártam a terhességem végét. Szegény férjem próbálkozott tartani bennem a lelket, de hát hetek óta nem voltam itthon.
Dec 21. Az egyik szülésznő kíváncsiságból megmérte a hasam. 104,5 cm. Anorexiás botsáska alkatom van, elég látványos volt a csajszikkal.
December 23-án hajnalban CTG. Egyre fáradtabb voltam, egyre kimerültebb, a terhesség miatt is, meg nyilván egyre nehezebben oldottam meg az alvást, teljesen mindegy volt, mit rakok a hasam alá támasztéknak, mindenképp fájt minden mindenhol. Közben a főorvos, aki karácsonykor ügyeletben volt, egyértelműen arra hajtott, hogy ’letudjon’ még karácsony előtt, és amikor ez nem sikerült, úgy berágott rám, hogy nem szólt hozzám(nk), amíg haza nem mentünk.
December 24: életem második legrosszabb szentestéje. Kórházban töltve. A férjem jött, lelkesen, de már többször tudtam volna bőgni, olyan elegem volt. Titokban abban reménykedtem, hogy egy nappal előbb elindulnak a lányok, de semmi extra nem történt.
December 25. Hajnal fél háromkor hallottam két pukkanást, aztán folyt, aminek folynia kell. Ágyastól áttoltak a szülőszobába, mondták, hogy az ügyeletes megvizsgál, aztán hívják nőgyógyászomat. Vártunk egy darabig a két szülésznővel, nem jött, egyik elszaladt, visszaszaladt, hogy nem vizsgál már meg, így hívták is nőgyógyászomat. Gondolom, nem volt kedve felkelni. Mondjuk nem bántam.
A férjem is befutott. A szülésznők az előkészítést megcsinálták (a beöntést megúsztam). Állítólag már 'szép' ötperceseim voltak, de ezt már csak akkor kezdtem érezni, amikor szerintem a lányok keresték az utat, és emeleti lakó nekifeszült a tüdőmnek, nagyon fájt a szegycsontom, olyan volt, mintha el akarna törni. Az orvosom telefonált a szülőszobára, hogy úton van, csak megáll tankolni. Amikor befutott, az volt az első mondata, hogy “Jó reggelt, csókolom, a lottószámokat esetleg?” - utalván ezzel arra, hogy nyár óta mondogattam, ez karácsonyi szülés lesz.
Kaptam mindenféle löttyöt, meg infúziót, vártuk, hogy a műtőbe becsődüljön, akiknek kell. Mindenki facebookozott, akkorra már elkezdtem érezni a fájásokat is, de a szegycsonttörés lehetősége jobban foglalkoztatott. Műtőbe be, EDA, jégakkuteszt, addigra az ügyeletes doki is becsúszott már. A műtétből nem sok van meg, mert féltem tőle, meg hányingerem is lett, azt próbálták csillapítani. Az se rémlik, hogy felsírtak, pedig felsírtak. A kórházi napok után, kilépve a kapun aztán elsírtam magam, mégis heteken át dekkoltam bent. Sok volt.
De hogy miért meséltem ezt el? Nem az időnként tapasztalt, antihumánus hangvétel, vagy a kórházban töltött napok pokla miatt. Hanem azért, mert volt egy lelkiismeretes orvos, aki ember tudott maradni egy túlságosan is orvosközpontú szülészeti rendszerben, és amennyire engedte a ’munkahelyi hierarchiában elfoglalt helye’, küzdött azért, amit kértem: hogy ha már nem születhetnek meg ’irányban’, hadd ők dönthessenek arról, hogy mikor. Ezért azóta is nagyon hálás vagyok neki.
Tipp: A császármetszés - B tervként - jó, ha jelen van a várandós édesanya fejében felkészülése során. Ehhez nyújt segítséget az ingyenes Császárvonal mobilalkalmazás, mely A-Z-ig minden fontos információt tartalmaz a császármetszés előtti, a kórházi és a regenerációs időszakról is, szakértőkkel. Előfizethető videótára nagy hasi műtét utáni időszakot könnyíti meg (pl. sebkímélő mozdulatok bemutatása) megmutatja a hegkezelés alaplépéseit, és a mindennapi mozgásokhoz, illetve a sporthoz való visszatérés lépcsőfokait járja végig az anyával. Az applikációt itt éred el: CsászárvonalApp iOS-re, CsászárvonalApp Androidra.
Nyitókép: freepic.diller/freepik.com
