"Nagyon hálás lennék, ha segítenétek minél több érintetthez, leendő édesanyához eljuttatni a történetem" - kaptunk nemrégiben egy követői szüléstörténetet Ildikótól, aki hosszan mesélt traumatikus szülésélményéről. A történet nagyon felkavaró, ennek tudatában olvasd tovább. Átadjuk az édesanyának a szót.

Két éve írom ezt a levelet. 2022 októberében kezdtem el, de nem voltam képes befejezni. Mostanáig... A közelmúltban megosztott cikketek után - az édesanyáról, akinél nem hatott az érzéstelenítő - csatlakoztam az érintettek számára létrehozott FB-csoporthoz. A cikk és a poszt alatti kommentek olyan mély sebeket szakítottak fel, melyekről azt hittem, már begyógyultak. Ez késztetett arra, hogy befejezzem a levelet, részben terápiás célból, de főként azért, hogy ami velem történt, mással már ne fordulhasson elő. Ha csak egy embernek segíteni tudok az életre szóló trauma elkerülésében, már van értelme beszélni róla.

Adenomiózis és egy nagyon várt baba

A férjemmel hosszú éveket vártunk arra, hogy gyermekünk lehessen. Még a terhességem előtt, egy nőgyógyászati műtét után jelezte az orvosom, hogy HA sikerül teherbe esnem, az adenomiózisom miatt csak császármetszéssel szülhetek. Akkor még nem igazán törődtem ezzel, azt gondoltam „teljesen mindegy, hogy születik meg, csak legyen végre kisbabám".

Az adenomiózisról cikkünket itt olvashatod.

A várandósgondozást már egy másik orvos végezte (magán ellátás keretein belül), aki elültette bennem a remény magját, hogy talán mégis szülhetek természetes úton, de az idő előrehaladtával (a várandósság alatti erős fájdalmaim miatt) már ő is a császármetszést javasolta, mint legbiztonságosabb megoldás saját magam és a gyermekem számára a komplikációk elkerülése érdekében. Tehát programozott császármetszésre készültem.

Az ügyelet maradt egyedüli opcióként

Ettől függetlenül szerettem volna orvost választani, mert nagyon féltem a műtéttől és tudtam, hogy a koronavírus-járványra hivatkozva a férjem sajnos nem lehet mellettem a műtőben, ezért még fontosabb volt számomra, hogy legyen valaki, akiben megbízhatok. Azonban a veszélyeztetett terhesség és az esetleges komplikációk miatt a magánkórházat nem javasolták, mondván, ha bármi gond adódik, úgyis az állami intézménybe fognak átszállítani. Így maradt az ügyeletes orvossal való szülés.

A terhesgondozást végző orvos azt ígérte, hogy egyeztet a választott kórházzal a szüléssel kapcsolatban, végül azonban nekem kellett intézkedni. Már ekkor azt éreztették velem a klinikán, hogy a saját kényelmem miatt akarok császármetszéssel szülni, holott én szerettem volna természetes úton megpróbálni, de nem éreztem magam kompetensnek ahhoz, hogy két orvos szakvéleményét is felülbíráljam. A kisbabám és a saját egészségemet tartottam a legfontosabbnak, ezért nem ellenkeztem a műtéttel kapcsolatban. Utólag azt kívánom, bárcsak ellenkeztem volna!

Ahogy közeledett a császármetszés időpontja, sokat beszélgettem a babámmal arról, hogy mikor és milyen módon fog megszületni, hogy nagyon várjuk már az apukájával. Kicsit reménykedtem is, hogy nem sokkal előtte beindul majd a szülés, hogy biztos lehessek abban, a babám is készen áll kibújni a pocakomból.

Készülj fel babáddal!

Egy császármetszésre - az anyát és babát is - felkészítő relaxációt itt találsz Videótárunkban szomatopszichológusunk jóvoltából.

Egy műtét alatt segítségül hívható, ingyenes relaxot gyakorolnál? Itt találod!

A programcsászár napja

Azon a bizonyos májusi reggelen 7 órára kellett megérkeznünk a kórházba, kicsit el is késtünk a forgalom miatt. Jelezve, hogy megérkeztünk, becsengettünk a szülészetre. Rövid időn belül be is hívtak a szülőszobára, de csak én mehettem be egy papuccsal és az orvosi leleteimmel. Azt hittük, hogy a férjem, akinél a többi holmi volt, később csatlakozhat a várakozás idejére, ahogy azt korábban ígérték. A szülőszobán felvettem a kórházi hálóinget, majd egy rövid CTG után leültettek a folyosóra egy hideg fémszékre, ahol végül 5 órán keresztül várakoztam, egyedül, anélkül, hogy bárki hozzám szólt volna, leszámítva a nővért, aki belém szúrta a kanült és az orvost aki 5 percben felvette az adataimat és azt ígérte, hogy majd szépen át fogjuk beszélni mi fog történni a műtőben... Erre a beszélgetésre azonban végül mégsem került sor.

Fotó: Illusztráció (Freepik, DC Studio)

Ahogy teltek-múltak az órák, világossá vált számomra, hogy a férjemet nem fogják beengedni... Még csak elköszönni sem tudtunk egymástól... Pedig nagyon szerettem volna, hogy átöleljen és azt mondja „minden rendben lesz"...

Dél körül jött értem a beteghordozó, hogy én következem. Jeleztem, hogy előtte még szeretnék elmenni a mosdóba. "Kapni fog katétert" - hangzott a rideg és tömör válasz és már indult is, hogy kövessem a műtőbe. Hirtelen nagyon rossz előérzetem támadt...

A műtőbe lépve sem kedves, mosolygós arcok fogadtak, ahogy azt a szülésre való felkészülés során vizualizáltam. Csak egy fiatal lány és egy idősebb nő volt jelen, a fiatalabb bemutatkozott, ő volt az aneszteziológus, majd utasítottak, hogy üljek le, beadják az érzéstelenítőt.

Csak remélni tudtam, hogy a babámmal gyengédebben bánnak

Az injekció beadása után a beteghordozó szinte rám kiabált, hogy feküdjek már fel a műtőasztalra és tegyem fel a lábam, amíg még tudom. Mindezt olyan hangsúllyal, hogy még én éreztem magam rosszul amiért nem ismerem a folyamatot. Tényleg gyorsan elzsibbadtak a lábaim...

Ezután az aneszteziológus egy nedves vattához hasonló valamivel kezdett törölgetni és kérdezte, hogy mit érzek. Nem is láttam, mikor jött be az orvos, csak éreztem, hogy egy idő után már nem a vattával törölgetnek, hanem mintha egy életlen pengével vagdosnának. Jeleztem, hogy ezt még érzem és fáj, de tovább csinálták... Azt gondoltam, akkor ez normális, biztos mindjárt elmúlik.

Rettenetesen féltem, aggódtam, de minden rossz érzésem ellenére bíztam a jelen lévők mindezidáig nem tanúsított empátiájában. Elmondtam, hogy nagyon izgulok, ezért szeretném kérni, hogy valaki beszélgessen velem és terelje el a figyelmem a műtét közben. Az orvos erre türelmetlenül csak annyit felelt: "Jól van, kezdjük már el, aztán ráérünk beszélgetni".

Ekkor már egyre élesebb fájdalmat éreztem, de hiába jeleztem, hogy még mindig érzem és fáj, azt mondták, már fel van vágva a hasam, ezt nem érezhetem... Amikor tudatosult bennem, hogy tényleg nekiláttak a műtétnek, kiabáltam, hogy ne csinálják, mert én ezt még érzem, de csak azt hajtogatták, hogy ezt már nem érezhetem...

Nagyon megijedtem, cikáztak a gondolataim, nem értettem, mi történik, hogy ha ez így normális, akkor miért mondja mindenki, hogy a császármetszés nem fáj és nem érzel közben semmit?

Ismételten kértem, szinte könyörögtem, hogy valaki beszélgessen velem, tereljék el a figyelmemet. Az aneszteziológus kezdett el hozzám beszélni, kérdezte a baba nemét és hogy milyen lesz a szobája, de ekkor már olyan erős fájdalmaim voltak, hogy nem tudtam válaszolni neki, így végül nem kérdezett tovább.

Szép lassan tudatosult bennem, hogy csak magamra számíthatok, ezt valahogy túl kell élnem és a kisbabám miatt aggódtam: „vajon ő is annyira fél, mint én"? Csak remélni tudtam, hogy vele gyengédebben bánnak majd.

Igyekeztem kizárni a külvilágot, hogy ne érezzem a fájdalmat: a kismama jógán tanult relaxációs/ imaginációs képekre koncentráltam, próbáltam kapcsolódni a babámmal, megnyugtatni, hogy hamarosan találkozunk és minden rendben lesz. Minden rendben lesz... csak ezt tudtam ismételni gondolatban, mert olyan sokkos állapotba kerültem, hogy hang az már nem jött ki a torkomon. Úgy éreztem magam, mint akit élve felboncolnak. Közben olyan erővel szorítottam össze a szemem, mintha abban bíztam volna, hogy ha nem látom, nem is történik meg mindez.

A fejem feletti hangokat azonban nem sikerült kizárnom:

„Fejezze már ezt be"
„Vegyen már levegőt"
„Ez nem fájhat"
„Mi lenne, ha tényleg szülnie kellene?"

"Több zsírja van, mint az előző kettőnek!"

Milyen jelentősége van a szülés közbeni kommunikációnak? Nyitrai Eszter pszichológussal korábbi, tanulságos beszélgetésünket itt olvashatod el.

Amikor kiemelték a kislányomat, egy pillanatra odatették az arcomhoz, de még mindig nem voltam képes arra, hogy kinyissam a szemem. Ezután már csak halvány emlékeim vannak arról, hogy mi történt. Az összevarrás sem ment könnyen, nagyon véreztem, az orvos hangjából éreztem, hogy valami gond van, de a zárójelentésen semmi nem szerepelt.

A műtőből kitolva az egész testem remegett. Amikor meghallottam a férjem hangját, csak annyit tudtam mondani neki: „borzalmas volt, mindent éreztem..." és potyogtak a könnyeim... Aranyórát nem kaptunk, de abban az állapotban nem is tudtam volna mit kezdeni a gyermekemmel.

Egy ügyeletes szülésznő volt az egyetlen empatikus segítőm

Ezután felvittek a megfigyelőbe, ahol én továbbra sem tudtam kinyitni a szemem, úgy szorítottam össze, mintha ez az egész borzalom csak egy rossz álom lett volna. Órákkal később nyitottam csak ki a szemem, a nővér meg is jegyezte, „milyen sokat szundítottam". Az első felállás nem volt ugyan kellemes, de azok után, amit a műtőben átéltem, semmiség volt.

Az éjszakai ügyeletes szülésznő a megfigyelőben volt az első ember, aki kedvesen bánt velem, ezért megkérdeztem tőle, hogy normális-e, hogy mindent éreztem és iszonyatosan fájt a műtét? Elborzadva és együttérzően annyit felelt, hogy „Nem, egyáltalán nem normális, kezdjen ezzel az információval azt, amit szeretne" – utalva ezzel arra, hogy tegyek panaszt (betegjogi cikkeinket a Császárvonalon itt találod - a Szerk.)

A kórházi napok során egyszer sem keresett fel az orvos, hogy megkérdezze, hogy vagyok vagy elmagyarázza, mi történt a műtőben. A szobatársaimhoz mind bejött az orvos függetlenül attól, hogy természetes úton vagy császárral szültek-e, csak hozzám nem jött senki. Közben igyekeztem puhatolózni a császáros édesanyáknál - mit éreztek a műtét alatt? - hogy megtudjam, normális-e az, ami velem történt.

A varratszedésre már azzal az elhatározással érkeztem, hogy beszélek az orvossal. Megtudtam, mikor ügyel és arra az időpontra érkeztem a kórházba. Sajnos mégsem találkoztam vele, mert hirtelen sürgős dolga akadt...

Az áldozathibáztatástól félve nem tettem panaszt

Végül nem tettem panaszt, úgy éreztem semmi esélyem nem lenne, hiszen én vagyok egyedül a kórházi személyzettel szemben. Sokáig hallgattam, mert féltem a Magyarországra oly jellemző áldozathibáztatástól.

Ma már tudom, hogy bár másként is alakulhatott volna, nem az én hibámból történt mindez. Nem az én hibám, hogy figyelmen kívül hagyták a jelzéseimet, meghazudtolták az érzéseimet, megaláztak és ezzel életre szóló sebeket ejtettek rajtam, és ezalatt nem a császárhegemre gondolok.

Az viszont az én felelősségem, hogy miként reagálok a történtekre és úgy érzem, itt az ideje megtörni a csendet. Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy megtörténhet, hogy nem hat az érzéstelenítő, ezért legyünk felkészültek, ismerjük a jogainkat és lehetőségeinket. Örömmel olvastam, hogy a legtöbb esetben ilyenkor várnak és ha továbbra is érzékeli a páciens a fájdalmat, automatikusan az altatás következik. Azt, hogy esetemben miért nem ez történt, valószínűleg már sosem fogom megtudni.

Szeretném hangsúlyozni, hogy nem hibáztatom a kórházat, sem az aneszteziológust azért, mert nem hatott az érzéstelenítő és fájdalmaim voltak. A méltatlan bánásmód, a megaláztatás és a kiszolgáltatottság az, ami ellen szót szeretnék emelni. Hüvelyi vagy hasi szüléstől függetlenül egyetlen nőnek sem szabadna kísérő nélkül szülnie! Biztos vagyok benne, hogy ha a férjem mellettem lehetett volna, mindez nem történhetett volna meg.