Pozitív császáros szülés: "a kórházban végig támogatott mindenki, ez sok erőt adott"

Szüléstörténetek

Álomterhesség után a 36. héten valóssággá vált az édesanya félelmének tárgya: a még mindig faros baba nem fordult be, a faros szülés pedig nem jöhetett szóba orvosánál. Kiírták a programcsászárt. J. (24) mesélt nekünk, aki bár nagyon tartott a műtéttől, végül összességében pozitívan élte meg a beavatkozást, és ez saját bevallása szerint a kórházi személyzetnek volt leginkább köszönhető.

A baba híre: nagy öröm a családban

2018 őszén tudtam meg, hogy kisbabám lesz, és nagyon nagy volt az öröm. Imádtam minden percét - kivéve talán az első három hónapot, mivel álomkóros voltam...

A terhességemmel minden rendben volt, az ultrahangokon is. A 28. héttől azonban kezdtem kicsit aggódni, ugyanis akkor még mindig faros volt a pici, de az orvosom mindig megnyugtatott, hogy ezért kár izgulnom, még bőven megfordulhat. A 32. hét előtt már a körmömet rágtam az idegtől, hogy mit fog mondani a szülész, mert a pici nem moccant, nem fordult, továbbra is farosan csücsült a pocakomban. Emlékszem, akkor már nagyon sírtam, de az orvosom továbbra is nyugalomra intett, s kérte, várjunk a 36. hétig, csak utána beszéljünk a császármetszésről, ha a helyzet továbbra is változatlan.

Tűkön ülünk

Eljött a vízválasztónak beharangozott, bűvös 36. hét. Mondanom sem kell, babám változatlanul ugyanabban a pozícióban volt. A faros szülés és a baba külső fordítása nem került szóba, én ezt elfogadtam, de sok tanácsot mondtak: próbáljam megfordulásra bírni a babát speciális testhelyzetek felvételével, például legyek négykézláb legalább 20 percig naponta, vagy hogy sokat mozogjak. Mindent megpróbáltam ezekből, aktív várandósságom volt. Hiába.


És onnantól kezdve pokol volt az életem, annyira féltem a műtéttől, mivel soha semmilyen kórházi beavatkozásban nem volt még részem, ezért nagyon féltem a császártól is. Megnéztem videón is, hogy hogy csinálják - na, ezt nem kellet volna, mert utána még jobban féltem... Megbeszéltük viszont orvosommal a nagy napot, amikor meg fog születni a kisfiam.

Nagyon kettős érzések dúltak bennem, mert egyik percben úgy éreztem, hogy talán jobb, ha nem fogok vajúdni, a másik pillanatban pedig arra gondoltam, hogy fel fognak vágni, és hogy fogom én ezt túlélni. A legtöbb támogatást előtte anyukámtól kaptam, rengeteget beszélgettem vele erről, bár - mivel ő természetes úton szült engem így - sok tanácsot nem tudott adni, de lelkileg sokat erősített. Egyébként nem is a felépüléstől féltem jobban, hanem a műtéttől.

Ha visszaemlékszem a korábbiakra, az jut eszembe, hogy mindig is azt képzeltem, nekem simán menni fog a hüvelyi szülés, esetemben szó sem lehet császárról. Aztán ember tervez: a kisfiam erre szépen rácáfolt.

A műtét előtti éjszakát nem felejtem

Császár előtt egy nappal be kellet feküdnöm, így a kórházban próbáltam magam egyfolytában nyugtatni. Nem ment. Egész éjjel fent voltam, annyit idegeskedtem, és közben még a nyákdugó is elment. Nagyon fájt a hasam, egész reggelig keményedett, valamennyire megindult a folyamat magától, szóltam is reggel a szülésznőmnek. Azt mondta, innentől minden sínen: ne aggódjak, nem sokára kint lesz a kisfiam.

Császárral szülsz? Készülj velünk a szülésre! 

Töltsd le a Császárvonal mobilalkalmazását, amit császáros édesanyáknak fejlesztettünk, csupa könnyen befogadható és közérthető írással a műtét előtti, a kórházi és a gyermekágyi időszakkal kapcsolatban, hogy ne érjen meglepetés! Fizess elő videós csomagunkra is, mely az első 12 hétben segíti minél zökkenőmentesebb felépülésedet, heged és tested regenerációját!


Eljött a nagy nap: az egész családom és a párom is mellettem volt, már korán reggel, ez nagyon sokat számított. Én voltam az első, a szülésznőm nyolckor előkészített. Jött minden sorban: fásli, infúzió és minden, ami kell. 8:15-kor kezdték a műtétet. Ahogy visszagondolok, csupa pozitív érzés tölt el a korábbi félelmeim ellenére: nagyon kedves volt mindenki, pedig iszonyúan pánikolós vagyok. Az altatóorvossal végig beszélgettem, fogta a kezemet. A szülésznőm kint várt, ő is izgult értünk, nagyon nagy lelki támaszt adott nekem.

A legnagyobb problémám az volt, hogy amikor megkaptam az érzéstelenítést, a műtős fiú pakolgatott magatehetetlenségemben, és nem volt kellemes, hogy látott meztelenül. Nagyon szégyelltem magamat, holott ez természetes ebben a szituációban, neki pedig ez a munkája. Az eszemmel tudtam, mégis pironkodtam.

8:25-kor aztán megszületett a kisfiam. Kiemeléskor közölte az orvosom, hogy még mindig kisfiú. Ahogy megláttam őt, semmi nem érdekelt, minden félelmem elmúlt. Kaptam valamilyen bódítószert viszont, amitől úgy éreztem magamat, mint aki megivott egy üveg pálinkát.

Fél óra múlva már a szobában voltam. Nem mondom, hogy könnyű volt az első 6 óra és az első felkelés, de sokkal, de sokkal rosszabbra számítottam.

Nekem pozitív volt az egész szülés, rendben vagyok a történtekkel.