"Miért kellett ekkora utat bejárnom, hogy esélyem legyen a faros szülésre?"

Egy energikus, életigenlő várandósság

Szuper volt a várandósságom. Semmi rosszullét, kellemetlenség. Végig energikus voltam : a hatodik hónap végéig még felszolgálóként dolgoztam részmunkaidőben, illetve még a 40. héten is táncórát tartottam, hastánc- és zumbaoktató vagyok. A hatodik hónaptól minden nap kismamajógáztam és abszolút a természetes szülésre készültem. Sokat olvastam a témában, eljártam különböző felkészítőkre, dúlát fogadtam és természetes szülés párti szülésznőt a Jahn Ferenc Kórházban . Orvost eleve nem akartam, hogy elkerüljem a felesleges beavatkozásokat. Sztk-ba jártam terhesgondozásra.

Viszont a 32. héttől a terhesgondozáson elkezdték mondogatni, hogy faros még a baba. Akkor még nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget, gondoltam, tudtam, még van ideje , még az utolsó percben is befordulhat. Aztán telt az idő és csak nem akart megfordulni, a 36. heti

ultrahangon is makacsul tartotta a pozícióját.

Házi praktikák, külső fordítás

Közben már mindenféle házi praktikával próbáltam őt fordulásra bírni, de hiába. Aztán a dúlám javaslatára elmentem külső fordításra a 37. héten, ahol közölték, hogy nem merik forgatni, mert közel van a nyakához a zsinór. Hát ott összezuhantam. Két napig nem akartam senkivel beszélni. Aztán ebből felálltam a dúlám és a családom biztatására. Közben a Jahn Ferencben ki akartak írni császárra a 38. hétre. Azt csípőből visszautasítottam: nem akartam császárt, főleg nem programozottan. Úgy voltam vele, hogy ha mégis császár lesz, akkor legalább hadd induljon magától.

Kiálltam magamért, elvesztettem a szülésznőm

A császár elutasítása miatt sajnos búcsúznom kellett a szülésznőmtől, mert abban a kórházban protokoll volt a programozott császár faros baba esetén. Egy tünemény volt, végig támogatott, segített és ötleteket is adott, merre induljak tovább. Ő és a dúlám kinyomoztak pár orvost, akik tapasztaltak voltak faros szülésben. Három budapesti orvost találtak hirtelen és egy jászberényit. A budapestieknél sajnos kudarcot vallottam: egyikük már tele volt várható szülésekkel arra az időszakra, a másik a kórházi protokollra hivatkozott (hogy a 36. hét után már nem vállalhat át), a harmadik pedig egész egyszerűen annyit mondott, hogy nem tud segíteni.

Ismered Richter Anna Díjas Hegmesék projektünket, könyvünket, melyben számtalan szüléstörténetet gyűjtöttünk össze?

Felhívtam hát a vidéki doktort, gondoltam, 1,5 óra utazás még belefér. Kedves volt, azt mondta, menjek le, megvizsgál minket és megbeszéljük. Határtalan volt az örömöm, felcsillant egy reménysugár.

Irány Jászberény!

Lementünk, a vizsgálatok alapján azt mondta, hogy fizikai akadálya nincs, hogy meg tudjam szülni a babát farosan is, és ő pedig tud segíteni, mert van tapasztalata bőven ezen a téren. Viszont figyelmeztetett, hogy azért vannak tényezők, amiket nem láthatunk előre, például, hogy jól fogok-e tágulni. Hát, jó gondoltam, ez is több, mint a semmi.

Közben azért titkon reméltem, hogy még megfordul a kicsi. Elmentem születésterápiára és családállításra is. Gondoltam, hátha valami lelki oka van ennek az egésznek. Tényleg mindent megtettem.

Közeledett a kiírt nap, de én éreztem, hogy ebből nem lesz semmi, tuti, hogy még nem fog megszületni a babám. Ekkor hívtam az újdonsült orvosomat, hogy mi legyen. Azt mondta, hogy ha a terminus után két nappal nincs semmi, akkor menjek le, megnézi, hogy mi újság, NST is kell.

Lementünk újra Berénybe: NST-n semmi, a vizsgálaton semmi. A doki azt mondta, hogy faros babánál ő maximum 6-7 napot vár, tovább ő már nem vállalja. A terminus utáni 6. nap pont a következő esedékes NST-vel egybe esett, ezért azt mondta az orvos, hogy ha addig nincs semmi, akkor döntsem el, hogy befekszem-e hozzájuk, és akkor még egy éjszakát várnak, utána császár. Vagy maradok Pesten.

Mivel nagyon más választásom nem maradt, ezért úgy döntöttem, be fogok feküdni, ha addig nem indul, akkor legalább még van egy éjszaka esélyem a kórházban. Közben próbálkoztam pár természetes szülésindító praktikával a befekvés előtti 2-3 napban (speciális teakeverék, házasélet, homeopátia). Úgy nézett ki semmi nem hat a babára, nagyon jól elvolt odabent.

Változik a terv

Eljött az ominózus este, másnap reggel 9-re mentünk volna NST-re Jászberénybe, és akkor be is feküdtem volna. Hajnal fél háromkor fájásokra ébredtem. Rövidek voltak, viszont gyorsan jöttek. Nem tudtam hova tenni, hogy ez már az vagy nem. Felhívtam a dúlámat, aki azt mondta, még egy kicsit figyelgessem a fájásokat, maradjunk kapcsolatban, és ha egyértelművé válnak a fájások, akkor jön velünk ő is reggel Jászberénybe. Figyeltem tovább. Kb. 30 mp-es fájásaim voltak, de 3-4 percenként jöttek. Fél hatkor pedig egy nagy pukkanás keretében elfolyt a magzatvíz, ami nem volt tiszta. Ekkor keltettem a párom és újra hívtam a dúlám. Megpróbáltam a dokit is hívni, hogy mi legyen, de ő nem vette fel a telefont. A dúlámmal megegyeztünk, hogy barna magzatvízzel nem kellene egy 1,5 órás utazást még megtenni. Hívtam anyukámat, hogy változott a terv (már úton voltak hozzánk kocsival, mivel ők vittek volna minket Jászberénybe).

Az István kórházba vettünk az irányt, ahol az egyik korábban felhívott faros szülésekben tapasztalt orvos dolgozott. Gondoltuk, hátha szerencsénk lesz, és ő lesz ott ügyeletben. Hát sajnos nem így volt. Odaérkezéskor kérdezgették, hogy miért ide jöttünk, mivel nem oda tartoztam. Azt mondtam, hogy mert nem otthon voltunk, és ez a kórház volt a legközelebb.

Megvizsgáltak és már 5 cm-re nyitva voltam, de amikor megállapították, hogy faros, egyből jött az ukáz, ez császár lesz. Mondtam, hogy szeretném megszülni és úgy is készültem, de a fiatal, ügyeletes doktornő nem engedett. Az futott át az agyamon, hogy neki biztos nincs tapasztalata faros babánál, és ha lesz valami baj, akkor nem tud majd segíteni, illetve, hogy ha én most visszautasítom a műtétet, akkor nagy valószínűséggel nem lesznek túl támogatóak velem.

Közben ctg-re tettek. Minden rendben volt a babával, jó volt a szívhangja. Már 5 cm-re ki voltam tágulva 4,5 óra alatt. Úgy érzem, simán meg tudtam volna szülni, de a fenti okok miatt aláírtam a császáros beleegyezőt. Velem volt a párom miközben készítettek elő a műtétre, anyuék pedig a folyosón vártak.

Arról érdeklődtem a személyzettől, hogy a császár után - ameddig engem foltoznak - apának odaadják-e a babát, és hogy én is minél előbb meg fogom-e kapni. A természetesen igen választ kaptam, ami megnyugtatott.

És egy utolsó nagy csavar műtét előtt

Nemsokára betoltak a műtőbe, a páromtól egy puszival búcsúztam. Sajnáltam, hogy nem lehetett velem, ahogy egy rendes szülésnél. A műtőben közölték, hogy altatni fognak, mert egy korábbi betegségem/ műtétem (agydaganatom volt háromszor, amit műtéttel távolítottak el) miatt nem mernek epidurális érzéstelenítést adni. Úgy magyarázták, hogy az epidurál megnövelheti az agyban a nyomást, de azóta sem tudom, hogy ez így van e... Nagyon kiborultam, elkezdtem sírni: nem elég, hogy nem szülhetek természetesen, de még csak nem is láthatom, amikor kiemelik belőlem.

A doktornő próbált megnyugtatni, én próbáltam is megnyugodni és a babára gondolni, de az a helyzet szörnyű volt. Egy örökkévalóságnak tűnt, ahogy ott feküdtem a hideg műtőasztalon. A fájásaim egyre erősödtek. Nagyon rossz volt feküdni. Mászkálni akartam, táncolni, ahogy elképzeltem a vajúdást. Borzasztó kiszolgáltatva éreztem magam. Ráadásul ketten azon tanakodtak, hogy most miért sírok... Vajon miért? Akkor mondták, hogy adják az altatót.

A következő emlékem már az, hogy tolnak ki a műtőből és baromira fázom. Letoltak az osztályra. anyukámék és a párom már ott voltak. Akkor is elpityeredtem, és szomorú voltam, hogy nem lehettem ébren. Amikor már nem voltam olyan kába, mondtam anyunak, szóljon, hogy hozzák a babámat. Kb. fél óra múlva hozták is. Amikor megláttam, az összes keserűségem elszállt és csak boldogságot éreztem. A csecsemősök a mellemre tették és rögtön szopizni kezdett. Gyönyörűnek láttam, és nem értettem, hogy fért el bennem.

Sajnos a természetes szülés nem sikerült, de nem bánom, amiket megtettem, mert legalább azt elértem, hogy magától indulhasson és így megtapasztalhattam egy kicsit a vajúdást és őt sem csak úgy minden előzmény nélkül kiszakították belőlem. A dúlám és a szülésznőm is azt mondták, hogy nagyon büszkék rám, hogy ezt így végigcsináltam. Illetve külön öröm, hogy a Jahn Ferencben, ahol eredetileg szültem volna, az én hatásomra napirendre került a téma, hogy legalább a terminust várják ki a faros babáknál, és ne legyen protokoll a 38. héten a császár.

Hol rontottam el? Sok a megválaszolatlan kérdés

Annyit elértem, hogy legalább nem programozott császár lett . De mégis csalódott vagyok. Azon gondolkozom, hogy hol hibáztam, hogy nem sikerült véghezvinni azt, ami nagyon úgy nézett ki, hogy sikerülni fog. Talán már a fájások kezdetekor el kellett volna indulni Jászberénybe? Akkor már ott folyt volna el a magzatvíz. Vagy a kórházban jobban kellett volna kötnöm az ebet a karóhoz, hogy márpedig meg akarom szülni? Lehet, hogy pont a finisben nem voltam elég határozott, holott előtte végig rendíthetetlen voltam? Ilyen és ehhez hasonló kérdések forognak a fejemben. Csalódtam magamban, mert a legvégén nem álltam ki kellően magamért, visszautasíthattam volna a császárt, és ha gond lett volna, akkor még mindig meg tudtak volna műteni.

Csalódtam a kórházakban, orvosokban is, hogy ekkora utat kellett bejárnom, hogy egyáltalán egy pici esélyem legyen a természetes, faros szülésre, de a végén mégsem kaptam meg rá a lehetőséget. Ugyanakkor az is eszembe jut, hogy lehet, így kellett történjen. Lehet így is, úgy is császár lett volna a vége, de akkor már jobb, hogy Budapesten voltam és nem Jászberényben, mert az István kórházban nagyon jó a gyermekágy. Bejöhettek a hozzátartozók, szinte mindig volt velem/velünk valaki, császár után is megvolt az aranyóra, a párom is megkapta a mellkasara, segítettek a szoptatásban. Egy szóval a csecsemőosztályról csak jó emlékeim vannak. Lehet még rosszabbul éltem volna meg, ha Jászberényben lett volna a császár: ott csak egy üvegablakon keresztül nézhették volna a kicsit, csak én mehettem volna ki a hozzátartozókhoz a folyosóra.

Elég ellentmondásos érzéseim vannak. Egyik nap úgy érzem, hogy így kellett lennie, másnap meg azt, hogy miért történt így. A babámmal minden rendben, imádom őt, és szerencsére a szoptatás is működik, 100% anyatejes baba, amire nagyon büszke vagyok. Születésének a körülménye mégis szomorúsággal tölt el, rossz arra gondolnom, hogy "lemaradtam" a születéséről, hogy egyik pillanatban még a hasamban volt, a másikban pedig már nélküle toltak ki a műtőből. Bár volt már alkalmam kiírni magamból és beszélni róla, de tudom, hogy még tennem kell érte, hogy fel tudjam dolgozni a történteket. Mostanában egyre többet gondolok rá. Nagyon nehéz feldolgozni, ami történt. Remélem előbb-utóbb megnyugvást találok. Szeretnék bízni abban is, hogy lesz még lehetőségem átélni a természetes szülés csodáját.