Ikres császár támogatás nélkül: 25-26 óra telt el, mire először mellre kerülhettek

Szüléstörténetek

417 megtekintés

Egy ikres, császáros szüléstörténet, ami talán másképp is alakulhatott volna. De az édesanya utóbb már nem bánkódik, akkor és ott ez volt az útjuk.

Hullámhegyek, hullámvölgyek

2014. április 4. A dátumot előre tudtuk, nem volt meglepetés, nem ért váratlanul . Na jó, annyiban talán igen, hogy egy héttel korábban még a másodikát beszéltük meg az orvosommal. Azt mondta, a hétfők nem túl nyugodt napok, legyen inkább kedd , elseje. Önkéntelenül felidéztem gyermekkori emlékeimet az április elsején születettekkel kapcsolatosan, és kértem, ha lehet, legyen inkább másodika. Megmosolyogta az érvelésem, de ebben maradtunk. Felhívtam a férjem, elintézte, hogy szabadságon legyen, számoltuk vissza a napokat. Eltelt a hétvége és az orvosom hívott, hogy lebetegedett. Szerdán egy kollégája tudja átvenni a helyét, vagy pénteken tud már ő jelen lenni. Hullámhegyekkel és hullámvölgyekkel tarkított utunk volt míg idáig jutottunk. Szerettem volna, ha ő van ott velünk.

2013. szeptemberében, 7 hetes terhesen jártam nála először terhesgondozáson. A tervek szerint 4-5 hét múlva találkoztunk volna legközelebb. Azonban 10 hetesen vérzés lépett fel . Az ambulancián aktív vérzést már nem találtak, de leválásra utaló jelek et igen. Ágynyugalom és a kezelőorvos felkeresése volt a tanács. Betartottam, amit mondtak, egy héttel később mégis újabb vérzés kezdődött. Kevesebb, mint korábban és még gyorsabban elmúlt, de az aggodalmunk nem hagyott alább.

Ezután végre eseménytelen hetek következtek, míg a 18 hetes genetikai ultrahang eredményre fel nem került, hogy hányszor hány milliméteres leválásra utaló jel látható. Az orvosom épp ügyeletes volt, azonnal meg tudta nézni a papírt, tudtunk beszélni. Felajánlotta, ha megnyugtat, most azonnal kerít nekem egy szobát, de azt gondolja, otthon kényelmesebben tudok pihenni, és a terhességnek ebben a szakaszában még nem tudnak sajnos sokat tenni értünk.

Körülbelül akkortól számoltam vissza a heteket és a gömbölyödő pocakomat simogatva mondogattam, hogy mennyit kell még bent tölteni, mekkora súlyt kell addig elérni. Ezután lehet még bent nődögélni, de addig kapaszkodás van odabent. A 36. hetet céloztam meg és a 2500 grammos súlyhatárt . A hetek során folyamatosan meséltem, mit fogunk csinálni, milyen apró célkitűzéseink vannak. Hogy együtt vesszük a karácsonyfát, hogy apát a szülinapjára meglepjük egy ötös szigorlattal. Ilyesmik.

Be kell feküdnöm

És lassan február lett. 31. hét. Egy reggel, amikor újabb vérzésre ébredtem . Ismét irány az ambulancia. Azonnal vizsgálat, ultrahang. A vérzés megszűnt, az ultrahangon nem láttak nagy bajt, kicsit kevesebb a magzatvíz, de hazaengedtek azzal, hogy pihenjek és az orvosomat keressem fel. Ő az eredményeket átnézve a kórházi felvételemet javasolta . Szerettem volna ezt elkerülni, de így éreztük magunkat nagyobb biztonságban.

A következő hetek szerencsére már eseménytelenül teltek, míg végre elérkezett az a bizonyos áprilisi nap. A célként kitűzött 36. hét helyett 38+1-nél jártunk és az ultrahangos súlybecslés is bizakodásra adott okot.

Mindent a műtétről

9 órára volt kiírva a műtét időpontja. Hajnalban kellett kelni a borotválás és a beöntés miatt . Előbbit igyekeztem megoldani magamnak előző este. Roppant jót vidultam a zuhany alatt, miközben konstatáltam, hogy nem csak hogy nem látom, amit csinálok, de az óriásira nőtt hasamtól igazából el sem érem a kérdéses területet. A beöntés után, a kórház által adott fertőtlenítőszerrel kellett lezuhanyozni és felvenni a kórházi hálóruhát. Ahogy telt az idő, az idegességem egyre fokozódott, és nagyon vártam, hogy a férjem megérkezzen, egy kis enyhülést hozzon. Olyan 8 óra tájt egy szülésznő bekötötte a branült , majd megérkezett a férjem, valamivel 9 előtt kísértek le a szülőszobára. Az adminisztrációt követően, amíg a férjem felvette a steril ruhát , nekem befáslizták a lábam, elkérték a köntösöm és a műtőbe kísértek. Addigra minden porcikám remegett az idegességtől, de bármennyire is szerettem volna, egyszerűen képtelen voltam abbahagyni a remegést . A műtősfiú kedvesen mosolygott és próbált megnyugtatni.

A műtőben ott várt már az aneszteziológus és az asszisztense. Kedvesek voltak, mondták mit csináljak, hogy ők mit tesznek éppen. Miután megkaptam az érzéstelenítést, lefektettek, rögzítették a lábaim, bekötötték az infúziót, és nem sokkal később megérkezett az orvosom. Bekötötte a katétert és fertőtlenítette a hasamat, combomat. Mire elém húzták a takarást, hogy ne lássam, mi történik, a férjemet is beengedték. Odaült a fejem fölé. Az aneszteziológus hideg vizet spriccelt a kulcscsontom környékére, kérdezte, hogy érzem-e. Mondtam, hogy igen. Picit később megismételték a próbát, hogy lássák elkezdhetik-e a műtétet. Bár én ugyanazt a választ adtam, mint az előbb, a szemem sarkából láttam, ahogy az aneszteziológus jelez az orvosomnak. Nagyon megijedtem, hogy belém vágnak, miközben én még úgy érzem, mozgatni tudom a lábam. Sőt egy olyan kellemetlen érzés volt benne, hogy mindenképp meg is szerettem volna mozgatni. Az aneszteziológus látta, hogy kiült rám a pánik , azonnal kérdezte, hogy mi a baj. Elmondtam neki, mitől félek, mire egy picit megemelkedett, átnézett a takaráson és elmondta, hogy már fel van vágva a hasam. Abszurd ez így az évek távlatából, akkor mégis nagyon megnyugtatott.

A műtét során az orvosom is tartotta velem a kapcsolatot. Kétszer is átnézett a paravánon, megkérdezte, hogy vagyok, beszélt hozzám. Teljesen meglepődve tapasztaltam, hogy a filmekben tapasztalt "Fogót!", "Szívást!", "Törlést!" és ehhez hasonló beszélgetést nem igazán hallottam. Emlékezni legalábbis nem emlékszem rá. Hétköznapi beszélgetés zajlott, mosolygással, mondhatni jókedvben. Nem volt nyomasztó, félelmet keltő , amit vártam és amitől féltem, mégsem éreztem egy pillanatig sem, hogy nem figyelnek ránk és nem veszik 100%-ig komolyan, hogy az életünk van épp a kezükben.

Alig több, mint 20 perc elteltével éreztem, hogy valami készül. Az orvosom kétszer is rákérdezett a szülésznőknél, hogy a NIC készen áll-e, majd 1-2 perc elteltével hozzám szólt, hogy most figyeljek. Pár másodperc elteltével meghallottam, ahogy felsír a kislányunk. A szülésznő a fejemnél készen állva várta, egy pillanatra megmutatta és már vitte is. A helyére másik szülésznő érkezett, az orvosom pedig folytatta a műtétet, de most sokkal kellemetlenebb volt, mint előtte. Úgy éreztem, mintha az asztalról szeretne lerángatni. Az aneszteziológus látta megint, hogy nem vagyok jól, és amikor elmondtam, mi a baj, igyekezett megnyugtatni, elmagyarázni, hogy a B baba fentebb van, és így segítik lentebb. 2 perc telt el - meghallottuk Őt. Egy másodpercre láthattuk. Már vitték is a nővére után. 4 év várakozás után, szivárvány babák születtek .

Mindketten egészségesek voltak, az Apgarjuk 9/10-es, így a férjemnek beszóltak a műtőbe, hogy, ha szeretne, kimehet hozzájuk. De hiába voltak jól a lányok, se ő, se én nem kaphattuk meg őket bőrkontaktusra . Nem tölthettük együtt az aranyórát . Mindössze egy percre láthattam őket, amikor behozták őket a műtőbe már felöltöztetve, illetve 2 percre, akkor, amikor mellém tették őket, miközben a műtőből kitoltak. Mindkétszer két kis nyüszögő csomag fúrta magát hozzám, akik már a hangom hallatán is megnyugodtak. Mégsem volt mód, hogy együtt lehessünk. Ők egy korábbi fertőzés miatt óvatosságból felkerültek a koraszülött osztályra , én pedig a császáros őrzőbe, ahová csak felkísérhetett a férjem.

Szeparálták őket, nem kaptunk segítséget

Legközelebb látogatási időben jöhetett be hozzám egy órára. Arra az órára odahozták a lányokat is, majd legközelebb akkor kaphattam meg őket, amikor másnap délelőtt a császáros őrzőből a gyermekágyas osztályra kerültem. 25-26 óra telt el, mikor először mellre kerülhettek . Nulla tapasztalattal, nulla szaksegítséggel indultunk a szoptatásnak. Pótlással és cumizavarral mentünk haza , végül mégis igény szerint és hosszan szoptatott babák lettek.

A császáros őrzőben meglátogatott az orvosom, ellátott tanácsokkal, elmondta, mivel segíthetek megelőzni a trombózist. A hasamra homokpárnát tettek, az infúzióban fájdalomcsillapítót adtak. A szülésznők pár óra elteltével ellenőrizték a vérzés mértékét. Ez együtt járt a hasam megnyomkodásával, ami elég fájdalmas volt. 6 óra elteltével egy rövid séta erejéig felállítottak, majd újabb pár óra elteltével elküldtek lemosakodni, átöltözni, ami a katéterrel és a sebbe kötött dréncső vel nem volt egyszerű mutatvány. Nagyon gyengének éreztem magam és nagyon frusztrált , hogy egy egyszerű hétköznapi feladat is ekkora nehézséget okoz, ráadásul folyton beleakadok ezekbe a csövekbe. Utóbbiak miatt nem is sikerült túl sokat aludni, pedig fájdalmaim nem voltak. Délután 3 órakor folyt le az utolsó infúzió a fájdalomcsillapítóval, utána nem is kértem, bár a szülésznő éjszakára rábeszélt egyre, megelőzés céljából. A komfortérzetemen sokat lendített, amikor a katétertől megszabadítottak, de még nagyobb felüdülés volt 2 nappal később a dréncsőtől megszabadulni. A sebet nem érhette víz a varratszedésig , így a műtéti területtől lefelé és felfelé lehetett mosakodni.

5 nappal a műtét után mehettünk haza. A varratszedésre egy héttel a szülés után került sor. A sebet még napokig fertőtleníteni kellett jódos, amit a férjem végzett. Én képtelen voltam. 7 hét telt el, mire egyáltalán rá tudtam nézni a hegre .

Szerettem volna dolgozni a terhesség alatt. Kismamajógára, terhestornára járni. Előbb a rosszullétek, majd a vérzések kényszerítettek ágyba. Szerettem volna otthonról szülni menni, végül mégis 8 hetet töltöttem kórházban. Szerettem volna természetes úton megszülni őket. Az orvosom, azt mondta, ha mindketten befordulnak megpróbálhatjuk. A B babánk faros volt. Szerettem volna legalább vajúdni velük , de a műtét napjáig nem mutatták jelét, hogy indulnának és a kórházban, ahol szültem, ikerterhesség esetén császármetszés a protokoll a betöltött 37. héten. Szerettem volna, ha nem szakítanak el minket egymástól , de a kórházban nem biztosított a segítség ahhoz, hogy a császáros kismama együtt lehessen az újszülöttjével. Szerettem volna harcolni magunkért , a folytonos aggódás, mégis béklyóba zárt. Tudtam, hogy sok minden lehetne másképp. Azóta még jobban tudom és sokminden emiatt még jobban fáj. Akkor és ott mégis ez volt a mi utunk.


Nyitókép:   Rose Elena/  Unsplash