Az első fiamat tudtam, hogy császárral fogom világra hozni, hisz harántfekvéses volt, nagyon csalódott voltam, borzasztóan. Onnantól, hogy kiderült, biztosan nem szülhetek simán, már a következő szülésemet vártam, hogy életet adhassak újra. Igazán.
Találtam támogató kórházat és orvost
A második fiam egy évvel az első után fogant meg. Új orvost, új kórházat kerestem, ahol legalább esélyt adnak rá, hogy megpróbálhassak hüvelyi úton szülni. Már-már mániákusan „akartam”, hogy sikerüljön. Így találtam a Szent István Kórházra, orvosomnak Dr. Lázár Gábort választottam, aki ugyan óvatosan, de rábólintott a tervemre.
Egy rakás feltételnek kellett megfelelni: ne jöjjön túl korán, ne hordjam túl, ne legyen túl nagy, ne legyen túl kicsi, fejvégű legyen, induljon be magától, haladjon a tágulás rendesen …
Mikor a 39. héten elment a nyákdugó otthon, szó szerint ugráltam örömömben. Délutánra a fájások is kezdtek rendszeressé válni, nem siettem a kórházba, nem mertem túl korán bemenni, nehogy a ’nem halad rendesen a tágulás’ ítélete alá essünk. Este 9-ig bírtam, illetve bírta nézni a család, ahogy szenvedek, aztán fogtak és bevittek.
A kórházban
A vajúdás pokoli volt, nem is maga a természetes része, hanem, hogy ó ránként jött a szülésznő és kézzel tágított . Azt hittem, belehalok. Oxitocint nem kaphattam , mert az hirtelen felerősítve a fájásokat veszélyeztette volna a korábbi császár heget. Így kézzel „segítettek” rá. Felajánlották az epidurált, de elutasítottam , érezni, megélni akartam mindent!
Vajúdtam vízben, négykézláb, labdán ülve , aztán az utolsó másfél órában már annyira fáradt voltam, hogy a kétperces fájások közt aludtam. Végül, mikor már egybefolytak a fájások, ekkor olyan 5 órája voltunk a kórházban, bejött a dokim. Sosem felejtem el, ingben és nyakkendőben volt, felvett egy köpenyt, feltűrte az ingujját és azt mondta, akkor szüljünk. Sajnos a vízből kiparancsoltak, és a szülőágyon vártam a folytatást .
Végre megjöttek a tolófájások is (biztos hallották a dokit), innentől a pokoli fájdalom eltűnt és helyébe valami elementáris erő érkezett. Félig ülve volt a legjobb, hosszú-hosszú ideig tartott a kitolási szakasz , aztán egyszer csak azt mondta a doki, hogy már látni a buksija tetejét, megnézem?
És tényleg ott volt, alig kandikált ki a kis hajas bőre, de már megsimogattam , olyan erőt adott, hogy elmondani nem tudom. Pár fájás múlva, hajnali 4 óra 50 perckor megszületett!
Az én csodás, meleg (abnormálisan forrónak tűnt!) maszatos, édes fiamat a mellkasomra tette a szülésznő és én sírtam, nagyon-nagyon sírtam .
Leírhatatlan az az érzés, mintha megnyílt volna a mennyország kapuja és egy angyal született volna közénk. Csak nézett rám a gyönyörű szemeivel és egy hangja nem volt, én alig láttam a könnyeimtől, de ő nem sírt. Meg is ijedtem, hogy úristen miért nem sír? De megnyugtattak, hogy minden rendben.
Pár perc múlva mellre tettem és ő szopizott , mintha mindig is ezt csinálta volna. Egy órán át így hagytak minket csupaszon összeölelkezve. Nem volt addig fürdetés, mérés, ilyesmi. Persze közben megszületett a méhlepény és engem is összevarrt a dokim, nem akarta elhinni, hogy egyáltalán nem is éreztem. Valószínűleg a lábamat is levághatták volna, azt se éreztem volna, olyan eufóriában voltam .
Miben volt más, mint császárral szülni?
A végeredmény ugyanaz, hisz egy gyönyörű kis csoda születik, de megtapasztalni azt, hogy a tested képes a saját erejéből megszülni egy babát és mindezt átélni a pokoli fájdalommal együtt, ami mikor megszületik a gyermek, egy pillanat alatt a múlté hihetetlen élmény.
Hatalmas boldogság a császár is, hisz a végén megszületik a gyermeked.
Harmadszorra egy ikerpárnak adtam életet, újra tervezett császárral, ugyan a metrón indult be velük a szülés és mire a kórházba értem, már szaladtak velem a műtőbe, annyira közel voltak a kibújáshoz, de ez már egy másik történet. Mindenesetre nekem nagy ajándék volt az élettől, hogy a természetes szülést is megtapasztalhattam .
