"A nagymamámnak nem lett igaza: kötött csípővel, csípőficammal szültem császár után"

Szüléstörténetek

Szerző: Kun Orsolya

Egy császár, egy hüvelyi szülés. Egy anya, két gyermek, kétféle szülésélmény, és egy gyermekkor óta hallgatott és elhitt hiedelem lebomlása, jelesül, hogy ő úgysem tud szülni. Tudott.

A szülés olyan misztérium egy nő életében, ami elé félelemmel vegyes várakozással néz. Nem árulok el titkot ha azt mondom, így voltam ezzel én is.

Mindig anya akartam lenni. Pontosítok. Nem főállású anyának képzeltem el magam, viszont az az opció, hogy nem lesznek gyerekeim – szám szerint kettő – sosem szerepelt a tervekben. Állítom ezt annak ellenére, hogy rettegek a fájdalomtól, és a szülést egy hihetetlen borzalmas dolognak képzeltem, aminél nagyobb fájdalom nincs. Ezt a félelmemet még növelte a nagymamám, aki egészen kicsi gyerekkoromtól azt plántálta belém, hogy én, mint kötött csípőjű, csípőficamos, soha az életben nem fogok tudni szülni, mert szét fogok repedni, és ha valaha esetleg lesz is gyerekem, az biztosan császármetszéssel fog világra jönni.

Így én korán megtanultam a leckét: nem szülök természetes módon. Pont. Császármetszéses anya leszek.

A lányom nem is cáfolt rá erre: végig farfekvéses volt, a szülés megindulásánál a tágulást nem segítette sem ő, sem a szervezetem, így végül 12 óra vajúdás után ,,kivágták” belőlem.

Különösebb traumát nem okozott nekem, nem éreztem magam ettől frusztráltnak, selejtesnek, még annak ellenére sem, hogy szerintem a császármetszés volt az oka annak, hogy az anyai érzések csúsztak néhány hetet, s nem jöttek automatikusan.

Anya lettem – számomra ez volt a lényeg.


Hosszú volt a várakozás az újabb babára

6 év és 3 vetélés után adatott meg újra a terhesség. Végig császármetszésre készültem – megint. Bár a kisfiam annak rendje, s módja szerint szépen befordult, számomra nem volt kérdéses, hogy egy császár után ismét császár következik. Nem érdekelt. Nekem tulajdonképpen inkább az volt fontos, hogy jó szakemberekkel vegyem körül magam, akikben megbízom, így nagyobb hangsúlyt fektettem arra, hogy legyen egy szülésznőm és fogadott orvosom, mint arra, hogy végül hogyan fog világra jönni a baba.

A terhességem 8. hónapja nem indult zökkenőmentesen. Terhességi epepangásom lett, diétáznom kellett, az állandó viszketéstől nem tudtam aludni – kimerült és kicsit legyengült voltam, mire betöltöttem a 36. terhességi hetet. Ekkor kórházba kerültem, és a programozott császár is szóba került az állapotom miatt – a természetes szülés lehetősége a minimumra csökkent.

Végül szerencsére nem kellett elindítani a szülést, hazamehettem.

Egy csütörtöki napon, 3 héttel a kiírt dátum előtt lélekszakadva futottunk be a kórházba, elfolyt a magzatvizem felkiáltással. Hát nem folyt. Szörnyen kínosan éreztem magam. Egy napra megfigyelésre bent tartottak, de pénteken saját felelősségre hazamentem. Nem bírtam volna ki egy egész hétvégét a kórházban. Kipakoltam a bőröndöt – nyugodt, szülésmentes hétvégére készültem.


Indul a buli: újabb császár?

Szombat éjjel elfolyt a magzatvizem. Nem hittem el. A mosdóban egy pohárban nézegettem a belefolyt, rózsaszín magzatvizet hajnali kettőkor, hogy biztosra menjek. Nem akartam megint vaklármára a kórházba szaladni egy nappal azután, hogy kijöttem. Amikor azonban megindultak a fájások is, már tudtam, itt az idő.

Elkezdtem visszapakolni a bőröndöt, hajat mostam, aztán 5 perces fájásoknál, hajnali 5-kor felkeltettem a családot. 6-ra a szülőszobán voltunk. Nagyon kimerült voltam. Nem aludtam 48 órája, nem ettem rendesen hetek óta, úgy éreztem, nem bírok órákig vajúdni.

Csak jöttek és jöttek a fájások, én meg azt gondoltam: elég. Legyen vége, vegyék ki a babát – csak ezt akartam. A szülésznőm és az orvos biztattak, csak még egy kicsit tartsak ki, hisz épp csak 2 órája voltunk szülőszobán.

Elmentem zuhanyozni, hátha jobb lesz, és egyszer csak éreztem, valami megváltozott a testemben. Nyomnom kellett. Nyomni? Most? A szülésznőm és az orvosom nagy meglepetésére úgy tágultam, mint a nagykönyvben. Mindenki boldog volt, én meg félkábán azt sem tudtam minek örül mindenki. Csak vártam, hogy menjünk a műtőbe – de nem mentünk. Helyette nem egészen egy óra múlva apró gátmetszéssel világra hoztam a kisfiam, sikeres VBAC, ahogy szakmai berkekben emlegetik. Hihetetlen csoda, eufória volt számomra az egész. Mintha az egész világot meg bírtam volna mozgatni. Leírhatatlan érzés volt.

A nagymamámnak sem lett igaza végül, nem szakadtam szét, mert a fogadott csapatomnak hála, számomra kényelmes helyzetben szülhettem, nem a kifeszített terpeszben.

Az évek alatt magamra vett rossz beidegződés, a régi tapasztalatom, a kimerültség és a saját hisztim dacára végül meg tudtam szülni a fiam, ami azóta is életem legnagyobb csodája.

Még mindig nem vagyok császárellenes. Sokszor nagyon is szükségszerű, sőt életmentő. Mégis kívánom minden nőnek, hogy tapasztalja meg a szülés csodáját, mert ez olyan misztikum, olyan erő, amire csak mi nők vagyunk képesek.

További VBAC témájú cikkeink itt.