Egy műtét történetét csak egy szakmabeli tudja hitelesen megírni, egy történész nem – állítja A császármetszés kultúrtörténete című könyv szerzője, dr. Szabó András. A kötet igazi csemege a témára nyitott laikusoknak ugyanúgy, mint a szakembereknek, a hasi szüléssel kapcsolatos érdekességek gazdag tárháza, több évtizednyi kutatómunka eredménye az olvasó elé tárva. A szerző mesélt nekünk, akivel a könyve mellett a magas császárarányokról és szülészeti perekről is beszélgettünk.
Amikor megkerestem a beszélgetésünk kapcsán, az volt az első reakciója: nem gondolta volna, hogy a könyvét valaki elolvassa. Nem is sejti, hogy milyen sokan merítenek erőt az Ön által összegyűjtött történetekből, akár a császármetszés feldolgozásához, akár egy következő hüvelyi szülésre készülődvén! Felmerült bennem már a könyve első olvasásakor: mi indít el egy szülészorvost a napi munkája mellett, hogy egy ilyen gyűjteményt adjon közre?
1969-ben végeztem Szegeden, utána a szentesi kórház szülészetén dolgoztam végig. 13 éve nyugdíjas vagyok, de visszatekintve azt hiszem, kétembernyit dolgoztam legalább. Bevallom, csak véletlenül lettem orvos, mert nálunk mindenki író. Apám újságíró volt, Kolozsváron, a nagybátyám szintén. A fiam Cserna-Szabó András is író lett, a menyem is, a sógornőm is, az öcsém is. Én kakukktojás vagyok, bár engem is bölcsésznek szántak, de nem éreztem magamban a tehetséget, hogy kibontakozzak valamilyen bölcsészkaron, az orvosi kar pedig könnyebb ellenállásnak tűnt. A nőgyógyászat nagyon megfelelt az elképzeléseimnek, szerettem csinálni, azokban az első évtizedekben, amikor munkába álltam, épp forradalom zajlott a szakmában. Fejlődésnek indult a méhen belüli diagnosztika, a műtéti technika is nagy változásokon ment keresztül, és amikor bevezették a laparoszkópos műtéteket, én voltam az osztályon az első, aki elment ilyen továbbképzésre. Az operatív nőgyógyászat volt a fő területem, majd a laparoszkópia. Közben azonban nem tudtam elszakadni az irodalomtól, apám műgyűjtő is volt, körbevett ez a világ. Egyszer felmentem Pestre, a feleségem nadrágra adott pénzt, de orvostörténeti könyveket vettem helyette, mert a Magyar orvosi emlékek négy kötete teljesen elvarázsolt egy antikváriumban, illetve Pólya Jenő nagyszerű sebészeti orvostörténeti könyve. Rájöttem, az én szakmámban is van érdekesség.
Innentől nem volt megállás?
Nem… (nevet). Egyre több mindent összeolvastam aztán, ha valami témába vágót találtam, kivágtam, eltettem, majd beköttetem. Ez a klasszikus, hólabdaszerű irodalomkutatás volt akkor: az egyik cikk és hivatkozás hozta a másikat. Rengeteg külföldi könyvet rendeltem, kölcsönöztem. Egyszer összejött annyi alapanyag már, hogy írtam pár cikket belőle. Ennek a 2016-os könyvnek az előzménye egy 50-60 oldalas könyvecske volt, ami 20 évvel ezelőtt jelent meg, egy kis előtanulmány, amire azonban utóbb rácsodálkoztam, elborzadva, mennyi fals dolog áll benne. Emiatt vettem elő minden anyagomat újra, minden adatnak kikerestem az eredetijét, lefordítottam. Volt, hogy az eredeti svéd, spanyol újságcikkek felett egy hétig ültem, mire 5-6 sort megfejtettem. És így született meg a Corvina kiadós könyvem.
A kötet nagyon sokszínű, az öncsászármetszésektől kezdve a képzőművészeti ábrázolásokon át a bizarr esetekig számtalan történet van, ami az olvasónak is azt sugallja: sok bátor ember és innováció kellett, hogy mára biztonságossá válhasson ez a beavatkozás. Melyik a kedvenc története?
A kedvenc történetem Anna Margaretha Adametzé a 18. századból, az asszonyé, aki négy császármetszést is túlélt a hőskorban. Angolkóros volt, csípődeformitással született, a természetes szülés szóba sem jöhetett nála, és olyan szerencséje volt, olyan orvos kezébe került, aki próbált rajta segíteni. A negyedik császármetszése volt az, amelyből a megszületett gyermek is megélte a felnőttkort. A műtétek érzéstelenítés nélkül zajlottak, az első ráadásul varrás nélkül, gyertyafénynél. Se antibiotikum, se fájdalomcsillapítás, se antiszepszis nem volt. Ehhez a császármetszéshez kellett egy elszánt nő és egy bátor, segíteni akaró orvos is, negyedszerre is.
Azóta szerencsére rengeteg orvosi, technikai vívmány van mögöttünk a sebészetben. Említette, hogy pályakezdőként is forradalomba csöppent, ez mit jelentett a császármetszésekre nézve?
Változott a műtéti technika, még ha nem is túl sokat, de változott. A legfontosabb a méhheg zárása, mert amikor kezdtem a szakmát, akkor három rétegben kellett csinálnunk, mostanra már két, sőt akár csak egy rétegben.
Mi a helyzet az „egyszer császár, mindig császár” dogmával? A könyvében is leírja, ez az 1916-ban, Edwin Bradford Cragin által leírt, becsípődött tévhit nem tud kikopni a köztudatból, és hogy „szerencsére mindig voltak és vannak kétkedők.”
A mi osztályunkon ez például sosem volt dogma Szentesen, ha nem állt fenn az előző szülés császárindoka, semmi akadálya nem volt a hüvelyi szülésnek, egy hegbetapintással kellett csak számolni a sikeres szülés után.
Mi áll emögött, hogy meredeken emelkednek a császármetszés-arányok? Mára 41%-nál járunk.
Amikor 1969-ben elkezdtem dolgozni, az osztályunknak 3-4% volt a császáraránya. Mostanra azonban sem a medencevégű, sem a faros, sem az ikres hüvelyi szülésbe nem mennek bele az orvosok, ezek császárindokok lettek, nincs benne gyakorlatuk, korábban nem volt kérdés a hüvelyi szülés ezeknél sem. A másik probléma meglátásom szerint a CTG. Ha végig monitoroznak egy vajúdó anyát, az nem létezik, hogy ne legyen olyan periódus, amikor ne tapasztalnánk eltérést. Voltam olyan továbbképzésen, hogy az előadó szülész CTG-csíkokat mutogatott, megjegyezve, hogy „na, itt kell volna császárt csinálni”. De olyan tényleg nincs, hogy ne legyen szívhanglassulás…
Elvégzett császárért nem perelnek, el nem végzettért viszont igen.
Hát, ki meri felvállalni, hogy ott a bizonyíték, a papírcsík, amit majd visz ügyvédhez az anya? Nem vagyok egy vátesz, de 30 éve mondtam a kollégáimnak, hamar eljön az idő, amikor a terhes kiskönyvekre már előre rá lesz írva, hogy ennek az anyának császármetszéssel kell szülnie.
Elszaporodtak a perek is, igen, a legtöbb feljelentés szülészeti vonalon történik. Ez majdnem mindig így volt. A kezembe került egy 1936-os kolozsvári lap, amiben az újságíró beszámol egy általa végignézett császármetszésről, s az orvos nyilatkozata is olvasható benne. Elmondja, hogy elképesztő felelősség nehezedik rá, ugyanis mindig hálátlanok az emberek, az asszony is esetleg majd haragudni fog rá a hasán ejtett seb miatt, s ha a gyermekkel valami gond lesz, felnőttként, bizonyosan a műtétet fogják okolni a gondokért. És ez 1936-ban volt.
Mit javasol azoknak, akik ebben a védekező ellátórendszerben a természetes szülés mellett voksolnának, minél kevesebb beavatkozással, vagy a (több) császáros előzményükkel hüvelyi úton szülnének?
Egyetlen ötletem van: olyan orvost találni, aki felvállalja ezt. És nagyon sok múlik a vezető felfogásán, az osztály filozófiáján is. Addig kell keresni, míg ilyet nem találnak. Mert vannak ilyenek, szerencsére.
Dr. Szabó András publikációs jegyzéke ide kattintva letölthető.
(Nyitókép: Buddha születése, Wikipedia)
